Nyolcadik hét

1. Fleck, Hussain, Meyer – Bubbles (Melody of Rhythm 2009)

Roppant izgalmas a kultúrák találkozása és különböző színű szálakból szőtt zenei felület ebben a számban. Ahogy a bőgő és a dob elindítja még megszokott minden, nem is sejtjük, hogy mi fog ebből kibontakozni. Az egész nagyon hangulatos, és a szünetektől  levegőssé válik.  Amikor legelőször hallgattam, bevallom eléggé meglepődtem, amikor aztán belépett bendzsó. Nem számítottam arra, hogy egy jobbára country hangszer kerül a jazz-színpadra. De megjelenése növeli a könnyedséget, még több játékosságot sőt iróniát visz a karakterbe. A három hangszer, ha úgy vesszük, legalább két különböző etnikum, de mindenképpen három különböző stílus. A bőgő a jazz-t képviseli (mellesleg érdemes Meyer szólójára is odafigyelni – parádés!), a bendzsó mint említettem a country-t hozza be, és a tabla pedig az indiai színeket idézi meg. Az bennem mindvégig kérdés, hogy összeillik-e, vagy tud-e mindez egységessé kovácsolódni? Bár talán nem is kell, hiszen így sokkal szórakoztatóbb.

 

2. Billy Cobham – Roller (Drum ’n’ Voice Vol. 3. 2010)

3. Omar Sosa – La Tra (Mulatos 2004)

4. Metheny, Mehldau – Make Peace (Metheny/Mehldau 2006)

Kedves dallammal indítja a gitár, és a zongora olyan eszméletlen finoman kapcsolódik be, hogy észre sem veszi az ember. Nagyon jól esik ez a puha, légies akusztikus hangzás, ami a bensőséges, három ismétlődő hangra kifutó verse-t, és a fel-felsistergő szólókat is elkíséri az úton. Hogy milyen út is ez? Hová vezet?… Az bizonyos, hogy nem a két hangszer feszül egymásnak, kéz a kézben, egymást támogatva, tökéletes harmóniában haladnak. Talán a belső béke keresését és megtalálását szimbolizálhatja. Hallgatom, és  valahogy közben kicsit megváltozik, elviselhetőbb lesz a kinti világ, ahogy csendes nyugalma lassan bekúszik a tudatba. Teszi a dolgát, egészen a kissé különös zárlatig, amellyel eléri, hogy rögtön hiányozzon. Hallgatom újra, és megint megcsinálja – ez azért rendkívüli!

 

5. Eurpoean Mantra – Hymn (The 2014)

6. SF Jazz Collective – Stevie Wonder Superstition (Live 2011)

Az nem mindennapi, amit az SFJazz feldolgozás címen  művel. Egyrészről tökéletesen érzik az eredeti nóta lényegét, egyedi karakterét, amit meg is őriznek. Ez  esetben a frázisok többször visszatérő indító motívumát, és a gyakori kiállások miatti szaggatottságot. Másrészről hihetetlen könnyed eleganciával formálják át a hangzást. A relatíve nagyobb együttes kínálta, differenciált hangszerelési lehetőségeket  maximálisan kihasználják. Sokat lehetne zengedezni az egyéni teljesítményekről: a vibrafon szólóról (bírom, amikor a játékos énekli is amit improvizál), vagy a pazarul felrakott fúvós állásokról, de figyelemre méltóan plasztikus a bőgő, és hát Harland (dob) is hozza a formáját. Minden a helyén, és az egész együtt határtalanul derűs és szellemes. És nemcsak hallgatni, nagyon jó nézni is őket.

 

7. Brad Mehldau Trio – And I Love Her (Blues & Ballads 2016)

4 hang, egy önmagába visszatérő dallam, egy gondolat, amitől képtelen vagy szabadulni. Ahogy elindul, olyan természetesen illeszkedik rá az Mehldau-féle köntös, mintha mindig is ezzel a lágy, bensőséges hangvétellel szólaltatták volna meg. Mint ahogy az ízeket életre kelti egy leheletnyi chilli, úgy gyújtja lángra a latinos ritmika a régi dallamot. Amit szintúgy tökéletesen eltalálnak az a hangzás, körülölelnek a bársonyosan puha hangok és olyan biztonságérzetet sugároznak, hogy teljes nyugalommal adod át magad a gondolatoknak. Együtt kavarogsz az improvizációkkal, a zongora egyre sűrűsödő és egyre nagyobb melodikai, és dinamikai tartományt bejáró játéka nyomán kinyílik, és feldúsul ez a belső világ. Mintha most már egyszerre sok minden lenne a fejedben. Ezen a spirálon emelkedsz egyre feljebb, mígnem egyszer csak, magad sem tudod hogyan, megint ott találod magad az örvény alján, kettesben az első dallammal vagy gondolattal. Mert akárha szabadulnál már tőle, mindennek ez az eredője, a kezdete és a vége, a végső mantra: …és szeretem…