Hetedik hét – Régizene

1. AT Ensemble – El Testament d’Amelia (Alia Terra 1994)

Csodálatos régi katalán dallam, ami a kompozíció alapjául szolgál, de úgy érzi az ember, mintha az előjáték gadulka szólójában születne meg. És amint napvilágot lát, máris alakul, formálódik, ahogyan az improvizációk és a rendkívül ötletesen hangszerelt kíséret tovább és továbbgondolják. Az AT szokás szerint merészen illeszti bele az akusztikus hangzásba a szintetizátort, ami cserébe jelentősen gazdagítja a hangszín lehetőségeket, és ezt a csapat messzemenően ki is használja. Mint egy élő organizmus, a téma folyamatosan változik, más és más arcát mutatja meg, de közben végig megőrzi titokzatos, és méltóságteljes karakterét. Mígnem az utolsó, lassú korált követően, hangjai el nem enyésznek a dob-detonációban. (41:25)

2. Jaroussky, l’Arpeggiata – Monteverdi: Oime ch’io cado (Theatro d’Amore 2009)

Jaroussky lenyűgöző kontratenor énekes, de itt talán nem is ő a főszereplő, hanem a közjátékokban felcsillanó cink (régi trombita – https://hu.wikipedia.org/wiki/Cink_(hangszer) ) játékos. Bámulatos könnyedséggel csalogatja elő, a hangszertől és a stílustól is idegen, jazzes motívumokat. Vagyis tulajdonképpen az az érzésünk, hogy ha nem vesszük annyira komolyan magunkat és merünk játszadozni a kottában rögzített zenei anyaggal, mégsem áll oly távol egymástól barokk és jazz. Sőt, voltaképpen egy barokk muzsikusnak éppúgy birtokában kellett legyen a sémára való improvizáció képessége, mint a jazz-zenészeknek. Gondoljunk csak arra, hogy egy lantos vagy csembalista már akkor is csupán egy harmóniai vázlat alapján rögtönözte a kíséretet. Itt annyival történik több, hogy a nemcsak az improvizációs technika, hanem a jazz hangzás és dallamképzés is beemelődik a zárt ária-formába. És kedvére “összefertőzi”. Jó igen, ez inkább egy ráadásszám, de engem megvettek, abszolút.

3. Dés, Balázs Elemér Quartett, Voces4

Hogy van-e számottevő hasonlóság egy melizmatikus (hajlításban gazdag) gregorián dallam és egy szaxofon szóló között, azt mindenki döntse el saját maga. Annyi bizonyos, hogy meglepően jól szólnak együtt. Az egész szám olyan, mintha egy gyönyörű dobozt csodálnánk meg először kívülről (gregorián bevezető). A szép, hosszú íveket áténeklő, hajlékony, egyszólamú dallam alapján egészen mást képzelnénk a dobozba. Aztán egyszer csak kinyílik a doboz, és a hajlékony íveket ugyan átveszi a szaxofon, de mellette, alatta dús ritmikai alapokat bontakoztatnak ki a zenészek. Az első pillanatban meglepő lehet, de vidámsága azonnal magával ragadja a hallgatót. És amikor visszatérnek az énekesek is kánonban, értjük és érezzük, hogy a dallam, amit először egyszerűnek hallottunk, mennyi színt és lehetőséget hordoz magában. Ez Pandora szelencéje.

4. Capella Leopoldina, A.M.E.N. (Fusion 2009)

A kelta tánc, a Black & Gray kel új életre az osztrák historikus együttes és a jazz-formáció, Fusion című lemezén. Nikolaus Newerkla, a hangszerelő őrületes alapokat hoz létre. Lendületét, ritmusát már akkor felvesszük, amikor a maga a dallam még meg sem szólalt. Pedig nemcsak a tempó figyelemre méltó. A modern és az authentikus hangszerek keltette zajok, zörejek izgalmas felületet hoznak létre. Nem biztos, hogy akad olyan hangszer, amit teljesen rendeltetésszerűen használnak, merthogy valódi ütős nincs ám. Attól fogva pedig, hogy a hegedűk eljátsszák a dallamot, nincs megállás se. Egymásra licitálva, hihetetlen virtuozitással, felváltva és egyszerre szólóznak a hegedűk, a cink és a szaxofon, ki-ki a maga stílusában, vagy akár a másikéba is belekóstolva. Van akinek ez nem jön be?

5. Brad Mehldau – Bach: Cisz-dúr preludium & improvizáció (Live 2017)

Bach zenéjének rétegeit felfejteni, azt hiszem, alapvetően lehetetlenség. Az ember minduntalan újabb mélységeket, dimenziókat fedez fel és érzi, hogy bármit csinál is eltörpül minden idők egyik legnagyobb géniusza mellett. Szerencsére Mehldau nem is erre vállalkozik, inkább átszűri önmagán a “hangpatakot” és engedi a saját szemével látni, vagyis fülével hallani azt. Improvizációjában visszaköszönő bachi motívumok sajátos karaktere új, játékos árnyalatokkal gazdagodik. Először valahogy jólfésült az egész, mintha fehér kötényes kislányka gyakorolná a napi zongoraleckét. De minden frázis végére kicsit elveszíti a könnyedségét, és befordul. Végülis értem, hiszen Meldau alapjában véve magának való zenész, és eléggé idegen tőle a céltalan örömködés. Ez az introvertált karakter, a szokatlan, sokszor disszonánsba forduló harmóniák, ez a kissé fanyar íz, talán reflexiók, Bach muzsikájának leképeződése a szerző lelkében.

6. Nuria Rial, Balázs Elemér Group -Machault: Dame, je weil endure (Early Music 2014)

Machault dalainak káprázatos szépsége valószínűleg, szinte bármilyen előadásban megmutatkozna. De ez nem akármilyen előadás: Nuria Rial végtelen egyszerűséggel interpretálja, persze azon a varázslatos hangon, amelyen már régesrég lenyűgözte a komolyzenei közönséget. Balázs Elemérék pedig épp olyan elragadó puritánsággal kísérik, ahogy a dalhoz és az énekeshez méltó. A folyamatosan ismétlődő, négy hangos basszusmenet, akár egy historikus változatnak is lehetne az alapja, de természetesen a harmóniák és a ritmika már jazz-es színezetű. Nagyon finom, puha tónust fognak meg, és akkor is megtartják ezt a színt, amikor a gitár és a zongora belekezdenek az improvizációba és az egész kicsit kötetlenebbé válik. Azt hiszem az tetszik ebben a feldolgozásban a legjobban, hogy alig-alig rugaszkodik el az eredeti daltól, és tökéletesen látszik, hogy mennyire jól működik együtt régizene és jazz.

7. The Hilliard Ensemble, Jan Garbarek – Morales: Parce mihi (Officium 1994)

Garbarek és a Hilliard előadása nyomán jazz és reneszánsz zene összeforr valami teljesen új, fület és lelket gyönyörködtető varázslattá. Felejthetetlen, ahogy a szaxofon megvilágítja, kiemeli a motetta statikus harmóniáit, ahogy azok megtelnek élettel. Hullámzásuk megérinti, körülveszi és lassan tovasodorja a hallgatót. Fenséges, éteri nyugalma hatalmába kerít, egy pillanatra kiszabadít a hétköznapi verkliből. Nem szomorú, és talán nem is vidám, egy hely ahol néhány percre megpihenhetsz. És mélyen benned nagyon sokáig zeng akkor is, amikor már rég nem hallod.