Kilencedik hét

1. Joe Zawinul – Lost Tribes (Live  in Hamburg 1996)

Hát most mit mondjak? Hogy ennél nem sok királyabbat hallottam? Hogy ennek a felvételnek szerintem nincs gyenge pontja? Olyan húzása van, hogy egyenesen az űrbe repít. Bona az elején hihetetlen érzékkel találja el a tempót, arról nem is beszélve, hogy itt végre megmutatja, mint basszer mire képes. Egyszer azt nyilatkozta, hogy Pastorius a példaképe, gondolom méltó is hozzá.  Ebben szédítő a tempóban, tökéletes egységben zakatol végig a csapat. Az ütősök munkájáról ódákat lehetne zengedezni, de a gitárosról szintúgy. És hát ott van Zawinul, aki láthatóan és érzékelhetően az egész folyamat kötőanyaga, ahogy egyszerre irányítja, hajtja és támogatja a többieket. Őrületes lehetett vele együtt játszani, szinte tapintható a  kreatív energia, ami árad belőle. Ha véletlenül nem lenne pezsdítő zenéd hétfő reggelre, nyugodtan indítsd ezzel a napod. Lehet, hogy még a holtakat életre kelti.

 

2. Omar Sosa – Peace Keeping (Transparent Water 2017)

3. Andersen & Materni – Hyperborean (Hyperborean 1997)

Lenyűgöző, ahogy ez fel van rakva.  Az alapja, vagy mélyrétege a vonós akkord-szőnyeg, kissé zárkózott harmóniákkal. Néha a mélytenger, néha sivatag jut eszembe róla, de ha a címet is számításba veszem, ez jéggé fagyott föld. A felszín  a dob, ami a seprűk használata miatt egészen finom, szinte susogó tónust kap. Ha maradok az északi változatnál, akkor az összefagyott hó porlad szét a szapora ütések nyomán. És ezen a felszínen lépked a bőgő tétován, egyedül, keresve az utat, mint aki eltévedt a végtelen jégmezőn. Távolodik, végül eltűnik, és marad a jégmező leheletfinom percegése.

4. Al Di Meola – Sanctuary (Consequence of Chaos 2006)

5. Greg Howe – Side Note (Sound Proof 2008)

Ez tök jó. A torzított hangzások rockos hangvételt kölcsönöznek, kemény és feszes lesz a karakter. Kicsit bendzsósan kezeli gitárokat, mintha Fleck és Wooten stílusa rémlene fel a melodikailag elég körmönfont témában. A szólókkal még jobban szétzilálja, az egész folyamat egzaltált, kissé hányaveti nehezen érzed az irányokat, mert mintha percenként szét akarna esni. De valahogy mégse esik, hanem következő pillanatban hirtelen egy teljesen összeszedett, konvencionális billentyűs szólót hoz, aminek a végét le is teszi. Hogy aztán egy lélegzetnyi szünet után visszahozza a témát mintegy az origótól. Vagy talán nem is az origó ez, hanem a legfelső emelet. Még egyszer végig tekinthetsz a panorámán, s hallod is kavarogni alattad az összes hangot – és akkor vége.

 

6. Kenny Garrett – Sing A Song Of Songs (Songbook 1997)

Dalok dala – húha, ez azért merész vállalkozás. Lássuk csak:

Alig néhány hangos, puha, bensőséges, mégis tágas basszus – pipa. Végtelenül egyszerű dallam – pipa. Sűrű és bársonyos tónusú ritmusszekció – pipa. Pazarul megmunkált, sodró lendületű szólók – pipa. Utánozhatatlan szaxi hangzás -pipa.

De ez még mind nem elég, ez a zene úgy ölel át, mint aki csakis rád várt. Néha az ember úgy érzi, hogy amit hallgat az testestül lelkestül az övé, vagy hogy a lelke közepéből szól a zene. Mintha valami  kimondhatatlanul fárasztó út után hazaérnél. Mindegy  hol jártál annak előtte, mindegy mi történt veled, végre biztonságban vagy és szeretet vesz körül és már semmi baj nem történhet. És csak énekled vele a dalok dalát…

 

7. Stockhausen & Weber – Inside Out “tenderness”