II Tizennegyedik hét – Zakir Hussain

Zakir Hussain Rhythm Ensemble – MÜPA Fesztiválszínház 2018. október 1.

A koncertre készülődvén keresgéltem a neten és nagy meglepetésemre, a Zakir Hussain Rhythm Ensemble annyira friss formáció, hogy semmit sem leltem a Youtube és a Spotify berkeiben. Szerencsére azért a blog olvasói számára a lenyűgöző tudású tabla művész nem ismeretlen, hiszen számos elemzést közöltünk produkcióiról. (Az ezekből készült válogatás is megtalálható alant. Jó szórakozást hozzá!)

Az is igaz viszont, hogy a MÜPA Fesztiválszínházába ezekhez a felvételekhez képest jóval autentikusabb hindusztáni zenét játszó csapattal érkezett a mester, így az elemzésünk szempontrendszere némileg át is kell alakuljék. Ahogy azt már előzőleg is fejtegettem az indiai klasszikus zene hallgatása a technikai érdekességek elemzése mellett, egyfajta spirituális síkot is felvet. Az a fajta hozzáállás, hogy a zenélés maga (és természetesen a hallgatása is) valamiféle szent cselekedet, az első pillanattól érezhető volt az összes jelenlévőn. Mint egy szertartásra, rituális mozdulatokkal készülődtek a muzsikálásra. A hangszer, a zene és az egymás iránt való tisztelet megannyi apró részletből bontakozott ki, már akkor is, amikor egy hangot se játszottak még.

Sabir Khan érkezett elsőként, és sarangi bevezetőjében csodás dallamszálak feszültek hálóvá. A vonós hangszer különös-szép tónusában már a hangolás alatt gyönyörködhettünk, vagyis tulajdonképpen az egész első szám a ráhangolódásról szólt. Aztán nagyon-nagyon szerényen, megérkezett Zakir, hasonlóan szertartásos mozdulatokkal helyet foglalt, előkészítette önmagát és a hangszerét a játékra. Amikor pedig elérkezett a megfelelő alkalom egyszerűen bekapcsolódott. A zene előbb komótosan majd egyre fürgébben és erőteljesebben haladt a tetőpont felé, amikor elérte azt, a közönség önfeledt tapssal fejezte ki elragadtatását. Megjegyzem talán erre kevéssé volt szükség, hiszen azon nyomban folytatták a muzsikálást. De a nyugati ember már csak így van ezzel, ha tetszik, tapsol. Ők meg ütöttek, a szó százféle értelmében. Megcsodálhattuk, ahogy Zakir Hussain keze nyomán kinyílik a tabla milliónyi hangszíne. Improvizációi pedig újra bebizonyították, hogy ügyesség és kreativitás terén sem marad el édesapjától, és mesterétől, Alla Rakha-tól.

Szép sorban  érkezett a másik két ütős tagja is a csapatnak. Anantha Krishnan és Navin Sharma jöttek, játszottak, örültek. Játékuk a kifinomultság magasiskolája. Az előadást valójában a tala (ritmikai formula) változása strukturálta, ugyanis hangnemileg végig ugyanabban a  modusban maradt. Sőt tulajdonképpen a dallamhangszer ezúttal a kíséret szerepét töltötte be. Sajnos a technikusok kicsit is túl is tolták az ütőhangszereket, s így pl. a tablának időnként zavaróan éles, fülsértő hangja lett. Persze ez korántsem gyengítette a hallgatásuk és látványuk okozta varázslatos élményt.

Visszatérve a tala gondolatköréhez, véleményem szerint még az avatatlan fül számára is tökéletesen érthetővé tették, hogy ezt a muzsikát a ritmus koordinálja. Amikor a ciklus körhintáján pörgő, egyre gyorsuló és a végén már ütésenként váltakozó felelgetéseik összetalálkoztak, szinte vulkánkitörésnek tűnt. De hasonló érzelmi töltet sűrűsödött a vége felé felhangzó énekben, nem beszélve Zakir konnakol bemutatójáról. (ritmusnevek mondása, dobolás dob nélkül, beszéddel).

Gesztusaik olyan mélységű megértést sugároztak, ami laikus számára úgy tűnt, már-már a zene transzcendens, kozmikus dimenzióját is értik. Ezek a muzsikusok bőrön, fülön, szemen keresztül lélegzik a zenét és azt is megmutatják, hogyan kell élvezni a hangot. Biztos vagyok benne, hogy a legjobban ők szórakoztak. Mindeközben pedig mélységesen odaadó figyelem és tisztelet sugárzott belőlük egymás és a hallgatók, és persze az iránt, amit csináltak.

Bizonyára voltak olyanok is a teremben, akik most ismerkednek ezzel a világgal. Őszintén remélem, hogy számukra is világossá vált, hogy különleges élményben volt részünk, amely nemcsak a páratlan virtuozitásról és egy számunkra egzotikus, távoli világról szólt, hanem elért és megmutatott valamit a zene lényegéből.

Az alábbi koncert-felvételek  hangulatukban, mind felépítésükben elég jól illusztrálják a koncertet.

Válogatás a régebbi bejegyzésekből:

Shakti – La danse du bonheur (Handful of Beauty 1977)

Kapcsolódó írás itt

Shakti – Face To Face (The Best Of Shakti 1994)

Kapcsolódó írás itt

Fleck, Hussain – Bahar (The Melody Of Rhythm 2009)

Kapcsolódó írás itt

Fleck, Hussain, Meyer – Bubbles (Melody of Rhythm 2009)

Kapcsolódó írás itt

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s