III Negyedik hét – Fusion 70s

Afféle szubjektív jazztörténeti válogatás a fúziós zene kezdeteiből. A hetvenes évek csodái a teljesség igénye nélkül. De természetesen az olvasói reflexiók is szívesen fogadódnak, sőt…

Miles Davis – Pharaoh’s Dance (Bitches Brew 1970)

Jó igen persze, az In A Silent Way meg Bithes Brew jelentette a fúzió hajnalát, ekkoriban szüremkedtek be az elektromos hangszerek és a rockzene erőteljesen karakteres ritmikája… Mielőtt az ilyen, és hasonló már-már az unalomig ismert tények elhomályosítanák azt, hogy miért is vagyunk itt, inkább hallgassunk bele. Sokat gondolkodtam azon, hogy  vajon mi tartja össze ezt a zenét, merthogy dallamról nem annyira beszélhetünk, sőt dallamképző motívumokról sem. Úgy tűnik a Pharaoh’s Dance-ben is leginkább a groove, a  ritmusszekció szünet nélküli zakatolása szolgáltatja a táptalajt, ahonnan ezek a valószerűtlen dallamindák kisarjadnak. Az All Songs kiritikája az In a Silent Way élesebb funky változatának tartja. Bevallom, engem igazából a lemezborító segített a legjobban a megértés közelébe. Mati Klarwein, Dali-szerű, szürreális alkotása nagyszerűen leképezi a földi halandó számára sokszor értelmezhetetlen, de egy másik dimenzióban kohézióba rendeződő zenét. Hát emberek, a befogadónak ez komoly erőpróba, de menthetetlenül zseniális. (…ja és az előadók!!! Chick Corea, Wayne Shorter, Joe Zawinul – ő írta, Dave Holland, Jack DeJohnette)

The Jazz Crusaders – Put It Where You Want It (Crusaders 1 1973)

Lehet a Crusaders zenéjét inkább a progresszív rock kategóriába kéne sorolni, de az biztos, hogy már a nevük alapján is van közük a jazz-hez. Számomra mindenképpen hozzátartozik a kezdetekhez ez invenció és stílusérzék tekintetében egészen kivételes csapat. Hála a jó égnek, vannak olyan kegyelmi pillanatok, amikor remekművek jönnek létre. Nem tudom mit szedett Joe Sample, amikor ezt kitalálta, de nehéz elképzelni, hogy ez a bizarr sőt ironikus muzsikát csak úgy az íróasztal (na jó zongora) mellett komponálta. A maga primitív egyszerűségében mesteri, témájának olyan hangulata van, hogy képtelenség megunni. Az ember újra és újra hallani akarja ezt a fura, disszonáns melódiát, meg a kíséretét. Vigyázat, súlyos függőséget okoz!!

Herbie Hancock – Hang Up Your Hang Ups (Man-Child 1975)

Egyike a valaha volt legütősebb albumnyitásoknak. Olyan sebességgel építi ki az alapokat az elején, hogy a felkészületlen hallgató máris a mámoros fúvóskar közepén találja magát. És nincs lazítás, megállás, sodor magával az elementáris tempo meg a jó kis funky groove. Lehet fanyalogni, hogy ez túl diszkós, meg hogy a Headhunters sokkal invenciózusabb, de kérdem én: Miért lenne az baj, ha egy zenére lehet táncolni, meg hogy könnyen befogadható. Ebből a számból sugárzik az öröm és bőven kap belőle a hallgató is. Szóval hagyjuk, hogy Hancock és bandája táncra perdítsen, mert bizony megéri!

Mahavishnu Orchestra – Be Happy (Visions of Emerald Beyond  1975)

Meg kell hagyni, kicsattanó életörömből itt sincs hiány, sőt másból se nagyon. Szédítő tempó, rockos keménység, földöntúli indiai fűszerezés. McLaughlin és a Mahavishnu, az együttes rövid élete során meglehetősen markáns színt hozott a fúziós palettán. A konvenciókat totálisan figyelmen kívül hagyó, kísérletező, extravagáns, a zenei minőség tekintetében semmilyen megalkuvást nem ismerő muzsikájuk a széles nagyközönség számára talán kevésbé is volt befogadható akkoriban. Mostanra ez már nem sokat jelent, hiszen a jazz-rock  egyik legnagyobb hatású együttese lettek. Sajnos választanom kellett, hogy az első vagy a második felállás szerepeljen itt, így ezen a felvételen nem a legendás Billy Cobham dobol, hanem Narada Michael Walden, viszont Jean-Luc Ponty hegedül káprázatosan. A témában McLaughlinnal közös unisonojuk rögtön a csúcsra teszi a mércét és nem is bír alább szállni, hipersebességgel repeszt az űrben.

Return To Forever – Sorceress (Romantic Warrior & Live 1976)

Chick Corea billentyű, Al Di Meola gitár, Stanley Clarke basszusgitár, Lenny White dob. Előadók tekintetében ez a csapat se volt gyengén eleresztve és az album kapcsán sokszor merült fel a “varázslatos” kategória. Igen a Sorceress-ben is, mint valami varázsigét, mormolja a ritmusszekció a basszus-ritmus osztinátót, felette meg mint a varázsgömbben kavarognak, visszhangoznak a szólók. Lenny White száma hihetetlenül erős és ellenállhatatlanul sodró lendülettel  örvényként húzza magába a hallgatóját. Ha egyszer rászántad magad a meghallgatására, onnantól menthetetlenül átveszi a hatalmat feletted. Szerencsére ez egy jó boszorkány.

Weather Report  – Birdland (Heavy Weather 1977)

Zawinul kompozíció, Pastorius basszusgitáros és Shorter szaxofonos közreműködésével, az ütőknél pedig Acuna és Badrena. Valószínűleg mindent leírtak már, ami indokolhatja az album és a szám eszméletlen sikerét. Nyilván az sem újdonság, hogy a Birdland, mint helyszín, milyen szerepet tölt be a jazztörténetben, és hogy ez a szám nem csupán emléket állít neki, hanem újabb mérföldkövet tesz le ebben a sztoriban.  Arról is zengedeztek már sokan hogy milyen király Pastorius “táncoló staccatoja” és hogyan mutatja be az intro-ban legújabb technikai innovációit. Meg persze az egész hangszín kérdéskör (nemcsak Pastoriusé) , hiszen a nóta hangzása olyan egyedi, annyira erős, hogy már önmagában ez elég lenne a csúcskategóriás minősítéshez. Szóval hallgassuk csak, ki először, ki ezredszer, ez mindig lenyűgöző!

Steps Ahead – Fawlty Tenors (Smokin’In The Pit 1980)

Elképzelhető, hogy Mike Mainieri (vibrafon) Steps Ahead-je inkább már a második generációs fúziós muzsikának számít, de mindeképpen jól illusztrálja az egyik irányt, ahová kiforrt ez az egész. És micsoda előadókkal Michael Brecker (szaxofon) Don Grolnick (zongora – az ő szerzeménye), Eddie Gomez (bőgő), Steve Gadd (dob). Nekem kicsit jobban érvényesülnek benne a jazz-es vonások, már az akusztikus hangszerek miatt is, és az egész egy kicsit kevésbé érdes. Érdekes, hogy a Steps ezt a kicsit simább hangzást meg tudta tartani, bármennyit is változott a tagsága. Mindezeken túl pedig ott van ez a fergeteges szamba, ami majd kirúgja a ház oldalát, vagyis épphogy nem. Igen talán ezt kedvelem leginkább a Steps Ahead-ben, hogy mindig elviszi a legvégsőkig, de a határt sose lépi át. Bravo, ezt nevezem arányérzéknek!

Passport – Abakus (Earthborn 1982)

Nyilván arról nincs szó, hogy a fúziót meghatározó nagy csapatokban európai zenészek ne lettek volna, ott van pl.  az osztrák Joe Zawinul, vagy a brit John McLaughlin. És hogy lássuk, hogy jó öreg kontinensünk is eléggé rámozdult erre az irányra, végezetül jöjjön valami igazán európai. A Klaus Doldinger német szaxofonos 1971-ben alapította Passport  nagyon kellemes zenét csinál. Az ötletes kísérő felület gyönyörűen kontrasztál a szaggatott basszussal, jó a szaxi dallam és mesterien párnázza ki a szinti. Egyben vannak a szólók, kifejezetten izgalmas tud egész végig maradni. Nem mondom, hogy remekmű kategóriában felér mondjuk egy Birdland-del,  de igazán szépen van összerakva és rendkívül üdítő hallgatni. Végülis, tulajdonképpen ezért vagyunk itt!

 

Folyt. köv.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s