III Ötödik hét

 

The Zawinul Syndicate – Carnavalito ( Live at the North Sea Jazz festival in 1997)

Atyavilág, ha ez a karneválocska, akkor vajon milyen lehet az igazi! Egy egész rakás hihetetlen dolog történik ezen a felvételen. Kezdetnek mindjárt ott van Manolo Badrena és Paco Sery az ütőknél, akik olyan szintű együttlélegzést produkálnak, hogy játékuk is totálisan összegyógyul. Zawinul esetében az egyéni hangszeres és a komponista képességek mellett számomra lenyűgöző, ahogy zenekarát vezeti.  Nyugodt tud maradni, mégis árad belőle az elsöprő lendület. Zenéjük minden apró részletén kontrollt gyakorol anélkül, hogy akár csak a legkisebb mértékben korlátozná magát, vagy zenészeit.  És hát hogy is feledkezhetnénk meg a gitár (Gery Poulson) és a basszusgitár (Richard Bona) zsonglőrjeiről, akik mámorítóra temperálják ezt a karneváli kavalkádot. Nosza, bulizzunk!!

Keith Jarrett – Dancing (Changeless 1989)

Azt hiszem ez lényegében valami kötéltáncféle. Ahogy az a folyamatosan szóló “F” hang és a hozzátartozó húr kiindulópontja, energetikai bázisa és elrugaszkodó felülete a közös improvizációnak, nekem egyértelműen a kötéltáncos lélegzetelállító mutatványa jut eszembe. És itt nem is egy, hanem három táncos van. Pörögnek, forognak, ugranak és érkeznek tévedhetetlenül a megfelelő pillanatban és helyre. Mozdulataik egyszerre hajszálpontosak és erőteljesek. Ezen a zenei felületen egy hanggal se fér már el több, kifeszült a kötél és ők az elejétől a végéig, erős kézzel tartják rajta a hallgatót is. Pedig az egész alig valami – egy hang, néhány akkord, meg dallamfoszlány, némi pilinckázás a dobokon. Mégis az ember szinte megbűvölten figyeli és kicsit nem is érti, hogy mi történik itt valójában. Nincs mese, ez világszám!

Brian Blade & The Fellowship – Farewell Bluebird (Landmarks 2014)

SFJazz Collective – 2 and 2 (SFJazz Collective 2 2006)

Bill Laurance – Chia (Flint 2014)

Valahogy mindig újra rá kell döbbennem, hogy az ember legjobban játszani szeret, és a zene a legeslegjobb játékszer. Az persze megint csak meglepő, hogy Bill Laurance és csapata mennyire komolyan veszi ezt a játékot, és mellesleg mennyire nagyon tudja a szabályokat. Az alaptéma is magával ragadó sodrású, gyönyörű felület. Talán ez a textúraa kulcs, mert tökéletesen tudják, hogyan kell totálisan feltölteni anélkül, hogy túlfeszítenék. Aztán ami a hegedűszóló alatt történik az kiemeli az embert, valahová a felhők közé. Már a keleties tónusú bőgő-dob alap is elképesztően húz, League bőgőn is zseniális, a hegedűs meg egyenesen osztályon felüli. Amikor pedig a zenekar megérkezik a szóló mellé, valóban mámorító élmény kerekedik. Olyan játék ez, ami mindenkit hatalmába kerít, játékos és hallgató együtt szárnyal az öröm szárnyain. És a legjobb benne hogy akkor se esel le, amikor befejezik.

Omar Sosa – Sister in Yellow (Sentir 2002)

Anouar Brahem – Delivrance (Stadtcasino Basel 2015)

Nem tudom miféle erő szabadulhat fel ebből a zenéből, de az biztos hogy valami forrong a katlan mélyén. Izzó zsarátnok, ami bármelyik percben lángra kaphat. A bőgő, az oud és a basszusklarinét öngyulladó elegye adja ezt hihetetlenül perzselő összhatást, amit a zongora von be sűrű füsttel. Nagyon király, ahogy az egyes hangszerek, főleg a klarinét és az oud egyfajta multifunkcióban látják el a dallami, ritmikai és a kísérőszerepeket, tökéletes fluenciával lavírozva egyikből a másikba és vissza. Ebből is látszik, hogy mennyire organikus módon van összerakva ez az egész. Mindezeken túl, pedig az izzó parázson, valami megmagyarázhatatlan és feloldhatatlan bánat telepszik meg. Álomszép!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s