The Zawinul Syndicate – Carnavalito ( Live at the North Sea Jazz festival in 1997)
Atyavilág, ha ez a karneválocska, akkor vajon milyen lehet az igazi! Egy egész rakás hihetetlen dolog történik ezen a felvételen. Kezdetnek mindjárt ott van Manolo Badrena és Paco Sery az ütőknél, akik olyan szintű együttlélegzést produkálnak, hogy játékuk is totálisan összegyógyul. Zawinul esetében az egyéni hangszeres és a komponista képességek mellett számomra lenyűgöző, ahogy zenekarát vezeti. Nyugodt tud maradni, mégis árad belőle az elsöprő lendület. Zenéjük minden apró részletén kontrollt gyakorol anélkül, hogy akár csak a legkisebb mértékben korlátozná magát, vagy zenészeit. És hát hogy is feledkezhetnénk meg a gitár (Gery Poulson) és a basszusgitár (Richard Bona) zsonglőrjeiről, akik mámorítóra temperálják ezt a karneváli kavalkádot. Nosza, bulizzunk!!
Keith Jarrett – Dancing (Changeless 1989)
Azt hiszem ez lényegében valami kötéltáncféle. Ahogy az a folyamatosan szóló “F” hang és a hozzátartozó húr kiindulópontja, energetikai bázisa és elrugaszkodó felülete a közös improvizációnak, nekem egyértelműen a kötéltáncos lélegzetelállító mutatványa jut eszembe. És itt nem is egy, hanem három táncos van. Pörögnek, forognak, ugranak és érkeznek tévedhetetlenül a megfelelő pillanatban és helyre. Mozdulataik egyszerre hajszálpontosak és erőteljesek. Ezen a zenei felületen egy hanggal se fér már el több, kifeszült a kötél és ők az elejétől a végéig, erős kézzel tartják rajta a hallgatót is. Pedig az egész alig valami – egy hang, néhány akkord, meg dallamfoszlány, némi pilinckázás a dobokon. Mégis az ember szinte megbűvölten figyeli és kicsit nem is érti, hogy mi történik itt valójában. Nincs mese, ez világszám!
Brian Blade & The Fellowship – Farewell Bluebird (Landmarks 2014)
SFJazz Collective – 2 and 2 (SFJazz Collective 2 2006)
Bill Laurance – Chia (Flint 2014)
Valahogy mindig újra rá kell döbbennem, hogy az ember legjobban játszani szeret, és a zene a legeslegjobb játékszer. Az persze megint csak meglepő, hogy Bill Laurance és csapata mennyire komolyan veszi ezt a játékot, és mellesleg mennyire nagyon tudja a szabályokat. Az alaptéma is magával ragadó sodrású, gyönyörű felület. Talán ez a textúraa kulcs, mert tökéletesen tudják, hogyan kell totálisan feltölteni anélkül, hogy túlfeszítenék. Aztán ami a hegedűszóló alatt történik az kiemeli az embert, valahová a felhők közé. Már a keleties tónusú bőgő-dob alap is elképesztően húz, League bőgőn is zseniális, a hegedűs meg egyenesen osztályon felüli. Amikor pedig a zenekar megérkezik a szóló mellé, valóban mámorító élmény kerekedik. Olyan játék ez, ami mindenkit hatalmába kerít, játékos és hallgató együtt szárnyal az öröm szárnyain. És a legjobb benne hogy akkor se esel le, amikor befejezik.
Omar Sosa – Sister in Yellow (Sentir 2002)
Anouar Brahem – Delivrance (Stadtcasino Basel 2015)
Nem tudom miféle erő szabadulhat fel ebből a zenéből, de az biztos hogy valami forrong a katlan mélyén. Izzó zsarátnok, ami bármelyik percben lángra kaphat. A bőgő, az oud és a basszusklarinét öngyulladó elegye adja ezt hihetetlenül perzselő összhatást, amit a zongora von be sűrű füsttel. Nagyon király, ahogy az egyes hangszerek, főleg a klarinét és az oud egyfajta multifunkcióban látják el a dallami, ritmikai és a kísérőszerepeket, tökéletes fluenciával lavírozva egyikből a másikba és vissza. Ebből is látszik, hogy mennyire organikus módon van összerakva ez az egész. Mindezeken túl, pedig az izzó parázson, valami megmagyarázhatatlan és feloldhatatlan bánat telepszik meg. Álomszép!
Notes 