IV Harmincnegyedik hét – In memoriam CC

Remélem megbocsátják a kedves Olvasók, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek és nekiálltam a magam Chick Corea nekrológjának. Rögtön azután, hogy az elhatározás megszületett, jött a rémület is, hogy vajon mit is tudok kezdeni egy ekkora életművel, és hogy bár relatíve sokat írtam róla, koncerten is hallottam többször ( beszámolók itt és itt), munkásságának csak a töredékét ismerem és még kevesebbet tudok itt bemutatni. Aztán láttam a napokban megjelent tömérdek szakértő méltatást, személyes visszaemlékezéseket, és mostanra csak annyit tudok igérni, hogy az alább leírtak a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül, legfeljebb az én szubjektív nézőpontomat tudják reprezentálni egy páratlan tehetségű muzsikusról, és maradandó értékű alkotásairól.

GYÖKEREK

Amit otthonról hoz, amit ő “my spanish heart”-ként emlegetett, a latin zenéhez való vonzódása. Egész életében ott van a zenéjében az latin ritmika és temperantum. Nem véletlen, hogy legnagyobb slágerei a Spain, vagy a La Fiesta is ebből a magból hajtottak ki. Ez a Spain felvétel azért is nevezetes, mert kedves barátjával, az ikonikus flamenco gitárossal játsszák együtt. Nem hiszem, hogy nagyon kéne kommentálni az előadást. Valójában csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott. Amúgy pedig, ami késik nem múlik, egyszer biztosan csinálok egy tematikus válogatást a Spain feldolgozásaiból.

Emellett trombitás édesapjától kapott és zenei anyanyelvként elsajátított jazz. Thelonius Monk Blue Monkja teljesen otthon érzi magát Corea billentyűin. Szemernyi erőlködés nélkül formálja a saját képére a nótát, úgy játszik harmóniával, dallammal, ritmussal mintha csak a saját kompozícióját adná elő. Apropó ritmus, zongorázása hihetetlenül perkusszív. Amikor még nem tudtam, hogy tanult dobolni, akkor is sokszor feltünt mennyire tűpontos a ritmikája, és billentése is inkább ütőhagszerként kezeli a zongorát.

A harmadik meghatárózó hatás a klasszikus zene. Ez az impulzus tanárától, Salvatore Sullótól érkezett, aki koncertező zongoraművész volt. Számtalanszor nyilatkozta, hogy Bartók és Strawinsky zenéje keltette fel igazán az érdeklődését a komolyzene iránt. És nem is csak az érdeklődés volt komoly. Rendkívül izgalmas az a szintézis, amit Bartók muzsikája és a saját ötletei alapján létrehoz. Éppúgy használja a bartóki motívumokat, mint Batrók saját kompozícióiban a népzenét, inspirációként és rendező elvként. Ebben természetesen Gary Burton nagyszerű társa a vibrafonnál, ahányszor hallgatom őket annyiszor képedek el, hogy ez javarészt nincs leírva. Szóval, hogy miként lehet képes valaki ilyet improvizálni, ebben a tempóban, sőt igazából kétvalaki. Lenyűgözőek!!

És persze ott van Miles. CC elmondása szerint a Bitches Brew csapatában való közreműködés leginkább, arra nyitotta rá a szemét, hogy mi is a művészi integritás. Elképzelhetjük mit érezhetett a fiatal zongorista srác, amikor próba nélkül! kellett az első koncerten játszania és megkapta Milestól az instruciót “Játszd, amit tudsz!” Vagy amikor felmenvén a színpadra hirtelen a Fender Rhodes mögött találta magát. De nyilván a mester tudta, hogy a srác megoldja, és pontosan ezért is hozta helyzetbe. Későbbi zenekarai pedig ugyanerről az ösztönző típusú támogatásról számolnak be Corea esetében is. Tehát nemcsak a kreativitás, önállóság és önbizalom leckéket tanulta meg Milestól, hanem a vezetés és támogatás üzenetek is megfogantak. Arról nem is beszélve, hogy ki mindenkivel találkozott ott. ( Wayne Shorter, Bennie Moupin, John McLauchlin, Herbie Hancock, Joe Zawinul, Dave Holland, Tony Williams, Lenny White, Jack DeJohnette)

SOLO

Jónéhány alkalommal hangoztatta, hogy sokkal jobban szeret együtt zenélni valakivel, mint szólóban. Nyilván ez korántse engedjen bárkit arra következtetni, hogy szólóban ne lenne zseniális. És az alábbi linken, Timothy Gondola segítségével – ő kottázta le a 2020-as Plays albumon található Pasttime Paradise verziót – akár tetten is érhetjük az alkotó géniuszt. Bár magával a notációval egy-két helyen személy szerint nem teljesen értek egyet, de mégis hálás vagyok a sorsnak hogy olyan korban élünk, ahol technikailag lehetséges egy élő előadás rögzítése, lejegyzése és aztán kottával együtt való újrahallgatása. Tehát kottisták hajrá, jó böngészést! De gondolom a többi kedves olvasónak is élmény lesz hallgatni, hogyan áll hozzá Stevie Wonder számához Chick Corea.

DUO

Számos remek duója közül talán a Gary Burtonnel alkotott párosa a legemlékezetesebb. A Crystal Silence, mára már örökzölddé vált dallamai csillogóan tiszta hangon csendülnek fel. Még két momentum ragadja meg elsőre a figyelmet. Egyik, hogy ez azon kevés pillanatok egyike, amikor már-már meditatív, de mindenképpen egy elgondolkodóbb zenét játszik. A másik pedig, hogy mennyire el van találva az egésznek a hangzása. A vibrafon és a zongora csodálatosan kiegészítik egymást, a zenei felület teljesen gömbölyű, sehol egy él, sehol egy zökkenő, még akkor sem amikor a közepén kicsit meglódul a tempó, és ritmikusabbá válik.

Természetesen nem arról van szó, hogy Herbie Hancock-kal állandó formációt alkottak volna, de az teljesen bizonyos, hogy páratlan élmény, amikor együtt játszanak. Egyidősek, és pályájuk is számos ponton párhuzamos. Példának okáért bár nem egy időben, de mindketten játszottak Miles-szal (ezért is választottam a Some Day My Prince Will Come-ot), és persze mindketten jelentős szerepet játszottak a fúziós zene kialakulásában is. Amikor játszanak a két zongora egy hangszerré ötvöződik. Biztosan vannak vájt fülű hallgatók, akik tudnak valamiféle stilisztikai distinkciót tenni kettejük játéka között, de magam részéről ezt teljesen kerek egésznek hallom, mintha egy előadó játszaná négy kézzel.

Bela Fleck bendzsó játékossal tüneményes muzsikát hoznak össze. Már a hangzás maga is különleges, hát még a zenéjük. Percenként varázsolnak el valami apró ötlettel, hol egy idézet, hol egy izgalmas groove, máskor ahogy egy stílust otthonosítanak saját maguknak. Azon veszem észre magam, hogy már többedszerre hallgatom végig az albumot. Szóval hogy a cím is találó, mert bizony meg/el vagyok bűvölve.

TRIO

Talán megkockáztathatom, hogy az egyik legkedveltebb formációja a trió volt. Megszámlálhatatlan felállásban koncertezett világszerte, számos album bizonyítja hogy mennyire otthon érezte magát ebben a közegben. Partnerei – hogy csak néhány kiválóságot emlitsek – Eddie Gomez, John Patitucci, Christian Mcbride, Hadrien Feraud a basszusnál, Dave Weckl, Jack DeJohnette, Antonio Sanchez vagy Brian Blade a dobnál. A Desafinado felvétel csodásan klasszikus, olyan mintha a egy jazz-tankönyvből rántották volna elő, azzal a különbséggel hogy valahogy mégsem lett tankönyvízű. Sziporkázóan friss, ötletes és ellenállhatatlanul szórakoztató. Ja, és persze mindez élőben – nem csoda a közönség kitörő lelkesedése a végén.

Személyes kedvenc Corea-trióm a Trilogy és Trilogy II alkotó csapata. Christian McBride és Brian Blade már egy új kor muzsikusai, de amit együtt csinálnak az minőségében nagyonis időt álló, mondhatni klasszikus. A Notes olvasói már jól ismerik mindkét albumot, hiszen sokféle formában kerültek itt elő, legutóbb Trilogy II trackje, az idei Grammy díj jelölt, All Blues-ról írtam. De a Footprints válogatásban is fontos szerepe volt Corea válaszként komponált, Fingerprints-ének. Ide most a La Fiesta hoztam, már csak a Corea Top Hits lista kedvéért is. Meg egy újabb olyan felvételként, aminek nemigen kell cégér. De azért tessék csak figyelni, hogy milyen masszív, felbonthatatlan egységgé fonódik össze a három hangszer, miközben mindenkinek minden áldott hangja külön megszólal. Meg azt is, hogy az eszeveszett tempó ellenére milyen eszméletlen könnyed a hangulata, vagy inkább azzal együtt. Ugye hogy káprázatosak?

BANDMUSIC

Return To Forever – azt hiszem, az ikonikus fúziós jazz együttes is önmagában megérne egy válogatást. Nem túlzás állítani, hogy a Bitches Brew nyomdokain a 70-es években elinduló fúziós robbanás, a Weather Report és a Mahavishnu Orchestra melletti harmadik úttörő zenekarává váltak. (a korszakról készített Notes válogatás, és egy rövid elemzés a Sorceress-ről itt olvasható) Az idők során Chick Corea és Stanley Clarke, mint állandó tagok mellett az együttes összetétele sokat változott. A magam részéről azt az 1974-76 közötti Al Di Meola, Lenny White fémjelezte időszakot preferálom, olyan albumok progresszív bölcsőjét, mint a Grammy díjas No Mistery, vagy a Romantic Warrior. Jól látszik a felvételen is, hogy Corea mennyire otthonosan mozog a ez elektromos hangszerek világában, és mennyire kreatívan kezeli őket. Számaikat hallgatván újra és újra elképedek, hogy milyen belső izzást tudnak generálni a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül. Közben, megleő módon ezen a kifejezetten combos, rockos felületen is ott fodrozódik a latin hatás.

Az Electric Band-et a nyolcvanas években indította útjára Eric Marienthal szaxofon, Frank Gambele gitár, John Patitucci basszusgitár és Dave Weckl dob közreműködésével. Alapjában véve abszolút hagyományos értelemben vett fúziós zenét játszanak. Ám a rendre érkező Grammy jelölések látatlanul is arra engednek következtetni, hogy mégse annyira szimpla ez csapat. Ha valaki pedig belehallgat felvételeikbe rögtön érzi, hogy nem akármilyen zenei anyagot hoztak össze. A könnyed hangvétel és a rendkívül sima sound mögött is tűpontos ritmika, átgondolt szerkezeti egységek és makulátlan hangszeres munka rejlik. Az idők során, és ahogy az új áramlatok érkeznek, változik stílusuk is. Szóval a Light Years mellett melegen ajánlott hallgatgatni a 91-es Beneath The Mask, és az két évvel későbbi Paint The World című albumokat is.

Itt pedig artól győződhetünk meg hogy milyen, amikor nem együttesvezetőként csak sima tagként funkcionál. A Like Minds album all star csapata (Gary Burton-vibrafon, Pat Metheny – gitár, Dave Holland – bőgő, Roy Haynes – dob) úgy muzsikál együtt, mintha születésüktől fogva ezt gyakorolnák. Corea folyamatos jelenléte a ritmusszekcióban ennél kifinomultabb, és áttörtebb már nem is lehetne. Szólója, ahogy  a többieké, teljesen mentes mindennemű mesterkéltségtől. Zenéjük simogatóan lágy érintéssel veszi ölbe a hallgatót, hogy ringassa amíg világ a világ. Mert valahogy van az egészben valami transzcendens, örök tudás. Nem véletlenül lett Grammy díjas alkotás.

Five Peace Band – hogy a szcientológia meg a buddhizmus jól megférnek-e az “öt békében” azt nem biztos, hogy megtudjuk ebből az albumból. De azt igen, hogy John McLaughlin és Chick Corea együtt-muzsikálása osztályon felüli kategória. Persze ne feledkezzünk meg a quintet többi tagjáról sem, mert bizony példéul amit Kenny Gerrett művel a szaxofonon, arra sincsenek nagyon szavak. Christian McBride ezúttal basszusgitáron mutatkozik be, azt hiszem joggal állíthatjuk, hogy ennek a hangszernek is mestere. Ez megint az a koncert, amit az ember keserűen sajnál, hogy nem volt jelen. Ott vannak ezek a teljesen különbőző egyéniségek a színpadon és ki tudja, mi módon, de szétválaszthatatlanul kapcsolódnak össze az alkotásban. Zenéjük még felvételről is úgy sugároz, hogy kiakadna tőle a számláló, csakhogy ettől a sugárzástól meggyógyulunk. (az ő jutalmuk pedig a jól megérdemelt Grammy díj)

Gondolom sokan kiváncsiak a bámulatos tehetségű és felkészültségű, legendás muzsikus hétköznapi arcára. Egyszer egy újságíró megkérdezte tőle, hogy mi a titka, hogyan képes életben tartani a kreativitását, ilyen hosszú időnkeresztül? – amire a tőle megszokott egyszerűséggel válaszolta, hogy “Nincs titok, akkor érzem jól magam, amikor zenélek”. És igazából a legfontosabb, az a nyugodt erő, magabiztosság és derű, ami mindig is sugárzott az egyéniségéből. Van benne valami bölcs mértéktartás és szerénység. Ahogy koncerteken felkonferálja a számokat, vagy nyilatkozik, szavai a laikus számára is tökéletesen érthetőek, stílusa hihetetlenül közvetlen és kedves…

Volt. Nyugodjék békében! Hagyatéka időtlen, köszönet érte!