Huszonhetedik hét

Oregon – L’Assassino Che Suona (Norhwest Passage 1996)

Négy sor, az első sort megismétli egy kvinttel lejjebb, utána egész más zenei anyag jön és végül a visszatérés (sorszerkezet AA₅BA) – mint egy népdal. De persze nagy nyugalommal lehet a klasszikus jazz dallamképzés iskolapéldájának is venni. A kíséret csupa ugrás és disszonancia, úgy ficánkol, mint egy megbokrosodott kiscsikó. A dallam kicsit érthetőbbé varázsolja az egészet. Már épp kezdenéd megszokni, amikor elkövetkezik az improvizációs szakasz, és a szépen felépített kártyavár az első fuvallatra széthullik. Ott kering továbbra is minden hang az éterben, csak tökéletes káoszban. Hogy aztán a bőgő jelzésére e pillanat alatt újra összeálljon. Legjobban az egész iróniája ragad magával, olyan, mint egy groteszk önarckép, valahogy nem igazán veszi magát komolyan. Sebaj – szívesen mosolygunk egyet rajta.

https://open.spotify.com/track/41Vmbq04GSKfVxzpBfAZFp

Herbie Hancock – Maiden Voyage (Dedication 1974)

Jaco Pastorius – May Day (Jazz Street 1986)

Joe Zawinul – N’Awlins (World Tour)

Kenny Garrett – Bone Bop (Black Hope 1992)

Elsőre nekem a Tutu ugrott be, bár hangszerelés itt akusztikus, mégis azt a nagyon feszes, rockos hangzást hozza. Fantasztikus a dob és a perka, annyira eltalálják azt a tempót, amitől rögtön beindul az ember. Kenny Garrett szerintem csupa örömből tolja. Zenéjének minden hangján átsüt az életöröm, meg egyfajta erő és magabiztosság. Külön figyelem illeti a rövid bőgőszólót, vagyis az egész bőgő jelenséget, soundostul, effektestül, tempóstul. Arra, hogy az ütőkön kívül mennyire rajta múlik ez az észvesztően dögös karakter, akkor lehet rájönni amikor, a vége felé kiszáll. Hát nekem ez nagyon bejön!

Scott Handerson & Tribal Tech – Rituals (Nomad 1990)

Lars Danielsson –Chai Piemont (Live 2013)