Huszonnyolcadik hét

Mike Stern – Leni’s Smile (Voices 2001)

Van abban valami csodálatosan otthonos, ahogy ez a szám megszólal, annak az odaadásnak, vagy elfogadásnak a hangján, amit a szeretteink mosolya ihlet (Leni, Stern felesége). A bevezető még nélkülözi a mély regisztert, a simogató, csengő-bongó ütős felülethez csatlakozik a játékos zongora-gitár motívum, és az ének kedves, szinte becéző dallama. A refrénben leheletfinom puhasággal megérkező basszus (természetesen Bona) még jobban kidomborítja ezt a bársonyos karaktert. A szólók pedig fürge futamaikkal, mint megannyi újabb cirógatás játszadoznak érzékeinkkel. Mennyire tökéletesen el kell találni a hangszínt és tempót, hogy ez a felszabadultság és nyugalom megszülessen. Kívánom mindenkinek, hogy ilyen családi hangulatba térhessen haza!

John McLaughlin – Panditji (Black Light 2015)

Bela Fleck & The Flecktones – Flight of the Cosmic Hippo (1991)

Hát ha valaki, akkor Bela Fleck tökéletesen tudja mi a dögös. Wooten meg méltó társa ebben,  nagy szerencsénkre itt együtt tolják. Az egyik pillanatban úgy érzed ez nem is olyan ördöngösség, a következő percben meg rádöbbensz, hogy az egész mögött ott feszül a kőkemény professzió. És nem csak a szakma, de a szám is úgy feszül ki, mint a drótkötél, amin a négy kötéltáncos egyensúlyoz. Lukas az egész , imbolyog , inog és mégsem esik szét. Halált megvetően bátor, hiszen ki merne ennyire egyszerű zenével előállni (Blues-dallam és kíséret semmi több). Közben meg halálosan könnyed, és persze ironikus. Íme,  a zseniális négy bohóc-artista  ízig-vérig szórakoztató mutatványa, sírunk nevetünk, vagy inkább a nevetéstől sírunk. Tisztelt Nagyérdemű! Tessék, csak tessék!…

Trilok Gurtu – Palmistry (Tabla Beat Science 1999)

Lyle Mays –  Before You Go (Street Dreams 1988)

Avishai Cohen – Remembering (At Home 2005)

Snarky Puppy – Quarter Master (groundUP 2012)

Olyan ez a szám mint egy anatómiai oktatóbábu. Ahogy egymás után lépnek be a szólamok, tökéletesen látszik, hogyan épül fel a téma. És később is ez a kristálytiszta szerkesztés uralkodik. Az egész sodrást persze a ritmusszekció hozza létre, pontosabban a gazdag ütőskar. Az, ahogy az egész át van komponálva az igazán jó bigband-ek jutnak eszembe, mindenkinek grammra ki van mérve a feladat és nem hibázik. Amikor a szám derekán kiszáll a dob és egyedül maradnak fúvósók szinte az extázisig hevülten, olyan mintha valami new orleans-i kocsmában zajlana. Úgy érzed, régről ismered ezt a hangzást, s mégis valahogy nem ugyanaz. A Snarky Puppy mestere annak, hogy miként lehet csupa ósdinak tűnő alapanyagból zavarba ejtően eredetit, ötleteset, pezsdítőt és frisset létrehozni.