B.Ú.É.K. – Smells Like Teen Spirit

Nirvana (Nevermind 1991)

Igazából, minden együtt van ebben a számban, amiért nem szeretem a Nirvana-t. Széthajtott operett-rockerség, durva, csiszolatlan, és így is mesterkélt fordulatok, a modális hangrendszer ellenére brutálisan elnagyolt harmóniavilág. És mégis – Cobain valamit iszonyatosan elkapott vele, hiszen nem elég, hogy a 10 leghíresebb rocknóta között landolt a dal, számos zenész kollégát inspirált, megkockáztatom az eredetinél jóval igényesebb feldolgozásokra. A következőkben, a lehetőségek földjén tett kalandtúránkon alkalom nyílik, hogy mindenki kedvére válasszon, s talán arra is fény derül, hogy miért is megunhatatlan a “teen spirit”.

Ben Williams (Coming of Age 2015)

Itt derül az ki, hogy valójában mit ér ez a dallam, mert a fiatal bőgős lehántja az összes külsőséget, majdhogynem szégyenlősen lép elő, ahogy a kíséret csak egy vékony, áttetsző palástot borít a vállára. Nagyon jól áll neki ez a csupaszság, a mesterkéletlen egyszólamúság, hiszen a kíséretet a dallam hosszú értékei közé tolja be. Így a hangszerből adódó mély tónus ellenére, a dallamból és a kíséretből egységes, mégis finoman áttört, csipkeszerű zenei felület jön létre. Ez azért elég szépséges…

Brad Mehdau (Teen Years Solo Live 2015)

Az ő interpretációjától szinte már elvárható az egyéni hang, és a kortárs-jazz irányú megközelítés. És természetesen meg is kapjuk, amit várunk. Oly mértékben szűri át magán, hogy csak néha van olyan érzésed, hogy tulajdonképpen ismered ezt a melódiát. Ahogy a harmóniákat, a skálát jelentősen átformálva, először csak a dallam-hangokat járja alaposan körül, néha meg-megakadva, a “hello” félhangjait rögeszmésen ismételgetve. Később a duzzadó és apadó folyam, egy hang körül kavargó, sodró vagy még inkább sodródó, cél nélküli lendülete válik meghatározóvá. Mintha azt mondaná: én nem értem teljesen mi történik, de majd kiadja magát.

Danielssohn, Mozdzer, Fresco (The Time 2005)

Danielssohn, Mozdzer, Fresco (Gdansk Live 2005)

Nem is érti az ember, hogyan válik ilyen éterien tisztává a melódia, de valahogy mintha ez a hangvétel jobban illeszkedne az eredeti fríges karakterrel. Szinte szűzies, a „tavaszi szélre” hasonlít, hihetetlenül könnyed és levegős, és itt a modális hangsor is valahogy szerves és értelmes. Csak a bridge-ekben tér el az eredeti harmóniáktól. Bámulatosan plasztikus, és igazán egyedi a cselló/bőgő hangja, a könnyed és világos zongora harmatfriss futamokkal permetezi, áttetszően vékony ütősszőnyeg felett megszólaltatva. A koncert verzión, zongora szóló alatt ritmikusabbá formálódik, mintha a szobrász egy markánsabb arcot kezdene megformázni, így már kicsit emlékeztet az eredetire, és egy árnyalatnyit merészebb. De a vége nyitva marad, mint egy tétova kérdés, amelyet már megfogalmaztál magadban, de kimondani még nem mered.

Robert Glasper Experiment (Live in KEXP 2013)

Hát ez vitathatatlanul az egyik legérdekesebb feldolgozás. Eleve a stílus meghatározása sem könnyű feladat, olyan izgalmasan keverednek a hip-hop és a jazz elemek, de sok más behatás is felfedezhető. Ahogy megtartja a énekszólamot, de inkább effektet csinál belőle, nagyon cool lesz. Ahogy lassan indul be, aztán elszabadul, és az egész olyan trip-jellegűvé válik. Vélhetőleg nem igazán foglalkozik a dal eredeti mondanivalójával, inkább a technokultúrán nevelkedett, az effekttől a végletekig torzult, mégis üzenetében valami fontosat megfogalmazó, különös darab lett belőle.

Marcus Johnson (This Is How I Rock 2010)

Izgalmas, kromatikus új harmóniákat hallunk a verse alatt, amelyek szépen a kontrasztálnak a refrén rockosabb karakterével. Ez a verzió meghagy valamit az eredeti szám dühösebb hangvételéből, még a hello-hello egyre dúsuló ingája is csak ennek előkészítéséül szolgál. De itt érettebb, és kontrollált indulatok fogalmazódnak meg, zeneileg nagyonis átgondolt formában. Tetszik is, meg nem is. Szeretem a jazz-rockos ízét és az invenciózus harmóniavilágát, de lehet, hogy a kimódolt, előre kiszámítható fordulatokat már annyira nem.

Two Cellos (Live Zagreb 2011)

Nos igen, olyan is van, amikor az ötlet az, hogy nincs ötlet. Persze nagy merészség két csellóval, meg egy szál dobbal hozzáfogni, de a rossz nyelvek szerint azt hiszem, ezt hívják parasztvakításnak. És persze a közönség kajálja. Pedig ha megfigyeled, az egyik cselló végig ugyanazt tolja, a másik meg simán csak a dallamot játssza. Egyenes és egyszerű – abszolúte rajongóbarát.

Patti Smith (Twelve 2007)

Olyan ez, mint egy passacaglia, elindítja a basszust és onnantól a tinédzserek makacs, zúzós elkeseredettségével forog-forog végtelenségig.  Észvesztő ez a húros kavalkád, a bendzsótól a hegedűig az égegyadta világon minden van benne, de mást viszont a tetőpontig hiába keresnénk. Ő a szöveget és a mondanivalót is komolyan vette, és talán még az eredetinél is hitelesebben jeleníti meg a kamasz lélek kilátástalan mélyrepülését. Szerencsére, azért ezt ki lehet aludni és holnap bizonyára kellemesebb gondolatok jönnek.

 

The Bad Plus 1 TeenSpirit (The Bad Plus 2000)

Kapcsolódó írás itt

One Reply to “B.Ú.É.K. – Smells Like Teen Spirit”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s