Tizenkettedik hét – True Listener

 

Ha jól figyelünk, a Gyémánt Bálint Trió albumán igazi fantázia-birodalom bontakozik ki, amely mesés kalandokat rejt. A  fiatal gitáros és partnerei, Fonay Tibor (bőgő) és Csízi László (dob), valamint a négy számban hozzájuk csatlakozó világhírű izraeli zongorista, Shai Maestro olyan zenét játszanak, amely őszintén és szelíden közelíti meg a befogadót. Az alábbiakban ezek a személyes élmények, kalandok fogalmazódnak meg egy remélhetőleg, “igazi hallgató” fülével.

Meet Me On The Other Side

Gitár-bevezető, függöny-zene, köszöntés, az első pillanatban nehéz lenne megmondani, hogy valójában mi is ez. Annyi bizonyos, hogy a lemez-indító szám varázsgitárja szempillantás alatt, egy másik világba teleportálja a hallgatót. És ahogy rákapcsolódik a második track-re, lényegében észrevétlenül bele is kerültünk a közepébe. Akkor nézzünk is körül!

The GFC

A szám címe ugyanúgy lehetne az előadók nevének anagrammája, vagy a nyugati zene esszenciális harmóniasora. Bár ez esetben azért én a nevek mellett tenném le a voksom. Már csak azért is, mert a zenei szerkezetet itt nem annyira az V. IV. I. funkciós rend mozgatja. Valójában inkább egy hang köré épül az egész kompozíció. Akármilyen messze kalandoznak is a szólók, ez a hang, ami történetesen persze egy G, folyamatosan szól. Mintha mindennek ez lenne az eredője, az origó. Egyedül a refrénben rugaszkodik el tőle kicsit, de annyira megnyugtató, amikor visszatér. Olyan mintha helyreállna a rend, és így megy ez egészen a végéig. És mi mással fejeződhetne be, mint ezzel az egy hanggal.

 

Indigo

A sok minden között, ami erről a számról eszembe jut, talán a legmarkánsabb benyomás, hogy ez egy optimista zene. A csinos hangcsokrokban gondolkodó téma bemutatása után, két ívben jut el a csúcsig. A zongora és a gitár szóló funkcionálisan alig-alig térnek el egymástól, hiszen mindkettő egy nagy fokozás. Különösen szép, ahogy a gitár szóló végét, hűvösből sistergően forróra hevítik. A kíséret pedig még a legvájtfülűbb igényeket is kielégítően intelligens. A számos kreatív ötlet és invenciózus megoldás mellett, végig rendkívül visszafogott tud maradni. A bőgő és a dob, mint jó hátaslovak, elviszik a szólistákat abba a csatába, ahol mindenki nyer.

Pathway

A selymesen puha, könnyed hangszín, amelyen ez a szám hangzik, kísértetiesen emlékeztet Metheny gitárhangjára. A hajlékony dallamvonal, és finom akkord fűzés is mindvégig megmarad. Viszont amellett, hogy megidézi a karaktert, képes önálló ötletet és egyéni ízeket is belevinni.  Személy szerint, e tekintetben a bőgő szólót kedvelem leginkább. Fonay Tibor játéka melodikailag bámulatosan átgondolt, soundja pedig csodásan kerek és plasztikus. Mindez együtt pedig a legnemesebb értelemben vett tisztelgés a gitár-géniusz előtt. És ahogy kell, felülünk a hangulat-spirálra, egyre beljebb merészkedvén egy olyan ösvényen, amely talán elvezet a zene mélyebb megértéséhez.

The Last 100 Meters

Sokféle asszociációt indít el. Megjelenik Greg Spero Polyrhytmic-es produkcióinak hangulata ugyanúgy, mint Metheny gitárszinti hangzása. Vannak pillanatai, amikor kicsit Snarky Puppy-s karaktert vesz, például a középrészben, ahol kifejezetten rockossá is válik. Máskor a McLaughlin-féle 4th Dimension-t idézi. De a legjobb az egészben az, hogy ha ezek az asszociációk fel is ötlenek, soha egy pillanatnyi kétsége sincs az embernek, hogy az amit hall, teljesen önálló és egyedi. Bármi is az előkép, csakis inspirációként szolgál, hogy megszűrve Gyémánt Bálint egyéniségén, és kiváló zenésztársak segítségével, hallatlanul sokszínű, – és nem utolsó sorban – virtuóz muzsikává formálódjék.

Flight to Berlin

Ebben a számban talán kicsit kötetlenebb a formai koncepció, persze van téma, de az sokkal inkább egyfajta kiinduló pont, amihez vissza lehet térni. És Csízy László itt is elképesztő. Számomra rendkívül fontos, hogy mennyire tud egy dobos a pontosságon túl, vagy mellett, puhán játszani. Lehet, hogy a komolyzenei alapok mutatkoznak meg, de bámulatos intelligenciával, és pazar ötletességgel szólaltatja meg hangszerét. Az egész árnyalatnyit meditatívabb és  a kortárs zene irányába való szabadabb kalandozássá válik. Ahogy az úszó akkordok kontrasztálnak a nagyonis feszes ritmikájú alapokkal, jólesik hallgatni, simogat, átmos és közben valahogy fel is frissít.

Tricky Knee

Bizonyos fokig rejtély, hogy miként érik el azt a habkönnyű textúrát, ami ebben a számban is érzékelhető. Mintha mindegyik hangszer tónusa (még a bőgőé is) a pasztell  árnyalatokból lenne kikeverve. A gitár újfent Metheny-t idézi, de csak amennyire a mestert ki lehet hallani a nagyon invenciózus tanítvány játékából. Rendkívül izgalmas a páros improvizációkban a zongora (Shai Maestro) és a gitár felelgetése, lenyűgöző a közös építkezésük, ahogy átveszik és továbbgondolják egymás motívumait.  Közben a dob, mint jóféle habverő, egyszerre hajtja és lazítja a folyamatot. A könnyed eleganciája,  és a szárnyaló ívű szólók kétséget sem hagynak afelől, hogy osztályon felüli muzsikával ajándékoznak meg minket az előadók.

Indigo (acoustic version)

Az akusztikus verzió egy leheletnyit nyugodtabb tempót vesz és ettől kissé elgondolkodóbb lesz. Csodálatos  a bőgő szóló, és az is, ahogy a gitár és dob felelget vele, kiegészítve, modulálva a megkezdett gondolatokat.

White Lies

A White Lies-t hallgatva, az első percben biztos voltam benne, hogy szeretni fogom, merthogy már a gitár bevezető is át van itatva azzal bűvös-bájos, szeretetteli hanggal, ami az egész számot jellemzi. Aztán beindul, és egy nagyon jó sodrású funky-s karaktert vesz. A téma utáni rövid bőgő állás egészen kiváló, nagyon szeretem, ahogy a kicsit durvább pengetés-technikából kifolyólag csattognak a húrok a hangszeren és ezáltal, kicsit ütőssé is válik. És emellett végig átsüt az előadók zene iránti alázata, ahogy az egész az átütő virtuozitás mellett is meg tud maradni szerénynek és mértéktartónak.

True Listener

A lemez címadó dalából szeretet és megértés sugárzik. Érzékeny dallamvezetése, visszafogott harmóniái a béke szigetén kalandoznak.  Olyan, mint egy baráti ölelés, amikor a legnagyobb szükség van rá. Mindemellett érdemes megfigyelni, az improvizációk során, milyen káprázatos egyszerűséggel sűrűsödik, emelkedik és vonja mind jobban bűvkörébe a hallgatót. Csodálatos az a sallangmenteség és közvetlenség, amellyel Gyémánt Bálint megfogalmazza a gondolatait, és figyelemre méltó, ahogy a dob és a bőgő támogatja a folyamatot. Eszményi rá- és összehangolódás, tisztelet – és nem utolsó sorban – maximális figyelem. Ajándék a léleknek.

Illusions

Azt hiszem, a zárószám tökéletes összefoglalása az albumnak. Az a tünékeny, lehelet-finom tónus, az a közvetlen hang jellemzi, amit egész végig érzékelhettünk. A sokféle, nagyon  kellemes gondolaton, tág asszociáción, amit Gyémánt Bálint zenei világa indít el az emberben, leginkább egy jelző kívánkozik a kirándulás lezárásaként: Ez gyönyörű!

One Reply to “Tizenkettedik hét – True Listener”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s