Tizedik hét

Billy Cobham – Radioactive  (Powerplay1986)

Herbie Hancock – D Trane (Directions in Music, Live 2001)

Oscar Peterson – Summertime

Greg Spero, Polyrhythmic – Tune 1 (Shades)

Van ennek témája tulajdonképpen? Merthogy valami van, de mintha úgy nyersen, ahogy az ötlet kipattant fel is használnák. Egy három akkord között oda-vissza ingázó mégis 4/4-es harmóniamenet, meg egyetlen hang, ami ráadásul nem is basszus alkotja a szám fókuszát.  Ebből építkezik, vagy tulajdonképpen csak dúsít, mert mind a háromszor ahogy a dob kiszáll, mint egy túlfújt lufi pukkan szét az egész. – Lehet, hogy ez valami minimal art kompozíció. A dobos egészen figyelemre méltó, ahogy sűríti és egyben hajszolja a folyamatot. Olyan tempót választ, ami kicsit túl van a kényelmes határán és ezt pörgeti az elviselhetetlenségig mindháromszor. És végestelen végig ott zúg a három akkord meg az az átkozott hang. Mire vége lesz, úgy beleégett a füledbe, hogy akkor is hallod, amikor már nincs is ott.

Jan Garbarek – Namaste (Cycles 1982)

Trio Stendhal – Galima (Earthsound 1990)

Az egész hol légies és habkönnyű, mint egy tavaszi fuvallat, máskor afrikai forró naplementét idéz, de mindenképpen testetlen és légnemű. Ezt  a karaktert lényegében két dologtól nyeri:  Egyrészt a gazdagon és ötletesen hangszerelt ütős felület adja. Megjegyzem ez koncerten valószínűleg looper nélkül lehetetlen lenne, még az elképesztően kiváló Horváth Kornélnak is biztos legalább két körben kellett felvennie.  Két cserépdob, shaker és még valami negyedik ütőt is lehet hallani úgy összeválogatva, hogy a mély regiszter teljesen hiányzik belőle. Másrészről a szaxofon és a gitár is meglehetősen könnyed levegős hangon játszik. A gitár első akkordjai csodálatos fénnyel vonják be az egészet egy pillanatra aztán ez is elillan, mint minden ebben a számban. Egy fuvallat, egy hangulat, mely könnyedén simít meg és máris tovalebben, tűnődő mosolyt hagyva maga után az arcodon.