Ötvenedik hét – a közelmúltból

Most olyan kompozíciókból válogattam, amelyek 2015 után keletkeztek. Vannak, akik a jazz halálát emlegetik. Gondolom tekinthető ez a néhány szám az én állásfoglalásomnak a kérdésben. De alapvetően az olvasóra bíznám a véleményalkotást, abban a reményben, hogy bármilyen fiókba is soroljuk ezeket a dalokat, örömet fognak okozni.

Brad Mehldau Trio – And I Love Her (Blues & Ballads 2016)

4 hang, egy önmagába visszatérő dallam, egy gondolat, amitől képtelen vagy szabadulni. Ahogy elindul, olyan természetesen illeszkedik rá az Mehldau-féle köntös, mintha mindig is ezzel a lágy, bensőséges hangvétellel szólaltatták volna meg. Mint ahogy az ízeket életre kelti egy leheletnyi chili, úgy gyújtja lángra a latinos ritmika (talán rumba) a régi dallamot. Amit szintúgy tökéletesen eltalálnak az a hangzás, körülölelnek a bársonyosan puha hangok és olyan biztonságérzetet sugároznak, hogy teljes nyugalommal adod át magad a gondolatoknak. Együtt kavarogsz az improvizációkkal, a zongora egyre sűrűsödő és egyre nagyobb melodikai és dinamikai tartományt bejáró játéka nyomán kinyílik és feldúsul ez a belső világ. Mintha most már egyszerre sok minden lenne a fejedben. Ezen a spirálon emelkedsz egyre feljebb, mígnem egyszer csak, magad sem tudod hogyan, megint ott találod magad az örvény alján, kettesben az első dallammal vagy gondolattal. Mert akárha szabadulnál már tőle, mindennek ez az eredője, a kezdete és a vége, a végső mantra: …és szeretem…

The Bad Plus – Seams (Never Stop II 2018)

Alig néhány akkord, egy elgondolkodó melódia, egy-két basszushang és némi dob, ami sokkal inkább egyfajta folyamatos energiapótlást ad az egészbe, mintsem a ritmikusságot erősítené. Végtelenül izgalmas, ahogy megalkotják a fokozást. Vagyishogy éppen attól lesz rendkívüli, hogy az ember szinte már csak akkor érzékeli a történéseket, hogy szó szerint felforralták a alatta a katlant, amikor már ott fortyog, sistereg körülötte minden. Szerencsére cseppet sem fenyeget minket veszély, hanem a lehető legjobban tesszük ha engedjük áramolni magunkon keresztül jóleső energiáit, amelyek a szám vége felé meg is szelídülnek és visszahozván a kezdeti békés karaktert hagynak magunkra minket. Csakhogy mi már nem vagyunk ugyanazok, rajtunk már hagytak nyomot.

Shaun Martin – Yellow Jacket (Seven Summers 2015)

Annyira bájos, annyira vidám, szinte szétveti a belső béke és a derű. Azt hiszem ez a hatás leginkább a meglehetősen jól eltalált tempónak köszönhető. No meg annak a grammra kimért hangzásnak, mert itt kérem egy kósza hanggal sincs több a kelleténél. Arra persze nagyon kíváncsi lennék, hogy ennek milyen része tervezett és mi az, ami ösztönös. Úgy sejtem, hogy a Snarky Puppy generációhoz tartozó Shaun Martin és társai vérpofik, és mindezt teljesen szándékosan csinálják. Tudatosan indítják egy bensőségesebb tónuson a zongorával, hogy később a basszus és az ütők csatlakozása gazdagítsa. Így együtt fűtik hajtják, vagyis inkább emelik, sodorják a folyamatot abba a tartományba, ahol már nemcsak szórakoztat, hanem egyszerre átmos, feltölt és gyógyít. Hát srácok, ebből bizony kéne még!

Spirit Fingers – Tune 1 (Shades) (Live L.A. 2016)

Kapcsolódó írás itt

Hiatus Kaiyote – Shaolin Monk Motherfunk (Choose Your Weapon 2015)

Döbbenetesen egyéni hang, tökéletes konvenció-mentesség, amit a Hiatus Kaiyote kapcsán megtapasztalsz. A sajátos műfaji keveredés, hogy egyszerre van jelen a jazz, a funky, de a techno is, még alapvetően nem lenne meglepő. Az már viszont szinte hihetetlen, ahogy a sok zaj és disszonancia végül mégis simán gördülő harmóniába áll össze. Az első, ritmus nélküli, sötétben tapogatózó akkordok után, mint a szívverés indítja a basszus a mérőt, mert dob még mindig nincs. Amikor pedig elindul első hallásra egyszerű kétnegyednek tűnik, csak később veszed észre, hogy jóval rafináltabban van ez megalkotva és folyamatosan mozgásban, izgalomban marad a többi hangszerrel való kölcsönhatásban. Nai Palm hangja legalább olyan extrém, mint a kinézete. Zenéjét hallgatni pikáns élvezet, amely különleges pillanatokat ad és ha egyszer részed volt benne biztos, hogy soha nem felejted.

Ben Williams – Half Steppin’ (Coming Of Age 2015)

Kapcsolódó írás itt

FORQ – Ultra Violet (Batch 2015)

A FORQ csak úgy, mint a groundUP család többi tagja nagyon ért hozzá, hogy izgalomban tartson. A sokféle karakter és árnyalat, amiből felépíti a zenei struktúrát, külön-külön talán nem is tűnik összeillőnek, mégis olyan szervesen olvad eggyé, mintha mindig is összetartozott volna. Van abban valami kíméletlen, ahogy a dob és basszus végig egy motívum körül forog, mintha egy rögeszmés gondolat lenne, ami folyton gyötör. Valójában a gitár és a szinti dallama sem tud tőle megszabadulni. Először még csak sejted, hogy a benne feszülő energia ennek a könyörtelenül ismétlődő tercnek a gyermeke. És ahogy a végén lassan mindenki kiszáll, és ott marad csupaszon az a terc, hogy aztán sokáig visszhangozzék a fejekben.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s