Második hét – Richard Bona

otthon…

Valami nagyon fontos titok van Bona zenéjében, ami képes átírni, vagy újraírni a pillanatot. Csodálatos tisztasággal és őszinteséggel szólaltatja meg dallamait. Olyan élet, energia járja át, ami még lemezről is maradéktalanul a hatalmába kerít. Valahogy nem bánja az ember, hogy őt hallgatva nem igazán ura magának, cserébe részese lehet a Bona-mágiának. Annyira kedvesen kér fel egy táncra, hogy feledve gátlásaidat, s azt hogy valójában nem is tudsz táncolni, nyújtod a kezed, és már nincs menekvés, az övé vagy. Pörget-forgat-ringat, és mi tagadás, oly szívesen hagyja az ember maga mögött a gondokat, s fürdőzik meg ebben az életerő tengerben. Köszönjük, Bona!!

az a hang…

Ha Bona hangjáról kell szólni nehezen kerülhetőek el a nagy szavak. Az az egyszerű, sallangmentes szinte gyermekien tiszta falzett, az a fajta ösztönös zsenialitás jellemzi, ami képessé teszi, hogy technikailag szinte bármit elénekeljen. Rajta kívül ki mondhatja el magáról, hogy képes egy sportcsarnokban dúdolgatva, mikrofon nélkül is hallhatóvá válni? Milyen érdekes, hogy egyáltalán nem zavarja a megértést, hogy az anyanyelvén énekel, valahogy nála mintha létezne egy a szavakon túli közös nyelv, amelyet mindannyian beszélünk. Egyenesen szívből szívbe, ellenállhatatlan és felejthetetlen. Azt tesz a hangjával, amit akar, és a hangja azt tesz veled, amit akar.

az a basszus…

Régebben jóval többször csillogtatta hangszeres képességeit, és valójában mindig ugyanazt juttatja az ember eszébe, mint a hangja. Nincsenek különösebb technikai korlátai, de ezzel nem igazán kérkedik. Az egész zenei folyamat az ő basszusgitárján nyugszik és mégis, mintha nem csinálna semmi különöset. Torzítás-mentes, klasszikus basszus sound-ját néha színezi az elektronika segítségével . Ilyen irányú ötletei sokszor okoznak meglepetést hallgató számára.

az a csapat…

Ő az, aki egyszerre tud páratlan invenciójú szólista és tökéletesen önzetlen csapatjátékos lenni. Annyi felállásban játszott már, hogy talán fel sem lehetne sorolni. Érdemes kicsit figyelni, hogyan kísér. Belső koncentráltság és tökéletes ráhangolódás, amivel megágyaz partnerei gondolatainak, olyan biztos hátteret teremt, amelyen még tapinthatóbban rajzolódnak ki a folyamatok.

az a stílus…

Ha újjászületne bizonyos, hogy valami latin hely lenne az otthona. Olyan páratlan természetességgel hozza a latinos temperamentumot, hogy sokszor hihető, hogy a pampák szülöttje. Személy szerint én picit jobban szeretem, ha az afrikai gyökerek, vagy a jazzrock irányába kalandozik. De akármelyik zenei stílusban is nyilvánul meg, a kíméletlen pontosság mellett, stabil és plasztikus formaképzés, határtalan lazaság és flexibilitás jellemzi. Mindemellett már az egészen korai pillanatoktól kezdve ott van egyfajta sajátos, senki és semmi mással nem összetéveszthető egyéni íz. Bona csoki – nagyon finom.

koncerten…

Hogy milyen is az első élő találkozás vele, szerintem arról mindannyian markáns emlékeket őrzünk. Amikor észreveszed, hogy mindegy hányan és milyen lelkiállapotban érkeztetek oda, kisvártatva ugyanaz az önfeledt mosoly jelenik meg az arcokon. Vannak emberek, akik rendelkeznek az örömteremtés képességével. Ő birtokolja ezt, mi több mesterien használja. Ha már hallottad, és vannak elvárásaid, már talán nem is nevetsz a visszatérő poénokon, de mégis úgy érzed egy régi barátoddal futottál össze. Talán ez a közvetlenség a kulcs. Mintha a szomszéd srác ugrana be hozzád a gitárjával, és dúdolná a füledbe régi és friss dalait. És Te énekelsz, táncolsz vele, mert olyan, de olyan fantasztikusan jó együtt. (Jó persze, azért valahol tudod, hogy ez a srác az egyik legkitűnőbb zenész a világon…)

Messanga (Scenes From My Life 1999)