Harmadik hét

1. Snarky Puppy – Shofukan (We Like it Here 2014)

Végtelenül érdekes és színes az a zenei világ, amit Michael Legue és bandája képvisel. Önmagukat popzenészként titulálják, de stilisztikailag szerintem jóval több, vagy legalább ugyanannyi köze van az R&B-hez, avantgárdhoz, fúziós jazzhez vagy akár a világzenéhez. És nemcsak a zenei stílusok, hanem a sok-sok közreműködő muzsikus egyénisége is szinte külön-külön érzékelhető. Fölényes hangszeres tudás, egészen egyedi hangszerelési megoldások jellemzik zenéjüket. A szó legnemesebb értelmében eklektikus. Ez a szám mintha valami keleti fűszert gyúrt volna a progresszív rockos masszába úgy, hogy a végén eggyé válva sajátosan csodálatos, a zsigereidet is némileg borzoló, új íz jöjjön létre. Zsigerileg igen, mert ezt a zenét megint valahogy nem aggyal hallgatod, hanem a szíveddel, a véreddel hovatovább a gyomroddal. És jól esik…

2. Anuar Brahem – Ashen sky (Souvenance 2014)

3. John McLaughlin – No Return (The Promise 1995)

4.  Avishai Cohen – Quiescence (Into the Silence 2016)

A felszínt könnyű szellő borzolja, de a mélyben csend van, vagyis az a mélységesen szomorú terc. Először nem igazán lehet eldönteni, hogy ez a kilátástalan nihil megfogalmazása, vagy csak egykedvű láblógázás. Talán ez a szám is a kaméleonok közül való, amelyek az aktuális hangulatod fényében változtatják a karakterüket. A zongora folyamatos ingamozgása különös összhangzásba kerül a puha, de mégis hűvös tónusú trombita kitartott hangos dallamával. De valahogy a dallam se tart sehová, mintha valójában hangjaiban a csend sűrűsödne. Persze ha figyelembe vesszük, hogy Cohen édesapja halálakor komponálta ezt a dalt is, akkor egyértelműbbé válik, hogy miféle nyugalom és miféle csend is ez.

5. Return To Forever – Sorceress (Returns 2009)

6. Lyle Mays – Hang Time (Street Dreams 1988)

7.  Marcus Miller – Lost Without U (Marcus 2008)