Stay Home Mood 5th – Natural

Weather Report –  Waterfall (Weather Report 1971)

Hogyan fogalmazható meg zenében a buborék, a tajték, vagy a víz semmi mással össze nem hasonlítható belső mozgása, felületének csillogása? Tessék! Zawinul, Shorter, Vitous és Mouzon megmutatják, hogy néz ki a hetvenes évek progresszív impresszionizmusa. Többek közt emiatt is tartom zseniálisnak a Weather Reportot, merthogy amit csinálnak, az valami esszenciális művészet, győnyőrű szinesztéziájukban egyszerre látom, hallom és tapintom a textúrát. Közben zenei eszközeik még szigorúan kortárs zenei szemmel nézve is professzionálisak. A fényes hangszín, a  magas regiszter, a gyöngyöző ritmusok és nem utolsó sorban a lebegő harmóniák elképesztő mesterségbeli tudásra engednek következtetni. És azon túl – ez kérem műalkotás a javából!

Shakti – Daffodil And The Eagle (Natural Elements 1977)

Lucia, Di Meola, & McLaughlin – Short Tales Of The Black Forest (Friday Night In San Francisco 1980)

Keith Jarrett – The Wind (Solo Tribute The 100th Performance In Japan 1987)

Pat Metheny – Third Wind (Still Life 1987)

Jan Garbarek – Red Wind (Visible World 1996)

Marcus Miller – B’s River (Afrodeezia 2015)

Az az élet, erő, magával ragadó atmoszféra működteti ezt a számot is, ami mindent mozgásba hoz, ami körülveszi. A hagyományos, tán kissé smooth-jazz ízű alap egyből gellert kap a gimbri  sajátos tónusán, és a trombitával, no meg a basszusgitárral fuzionálván varázslatossá lényegíti a hangzást. Amúgy a “B” Miller feleségére utal, akinek egy gyönyörű zambiai folyóról való elbeszélése ihlette a számot. Szerintem ez nem egyszerűen szép, de tulajdonképpen nem is bonyolultan az. Marcus Miller valahogy képes az emberen belül pengetni a húrokat, eléri hogy ne a füleddel, hanem a szíveddel hallgasd. Nem teszel fel felesleges kérdéseket, nem boncolod élve, csak hagyod, hogy tegye a dolgát, mert jól esik, amit csinál.

Kenny Garrett – Chasing The Wind (Do Your Dance 2016)

Chris Thile & Brad Mehldau – The Old Shade Tree (Live in NY 2015)

Bevallom nem bírtam ellenállni a kisértésnek, hogy ehéten is erről az albumról válasszak, bár most inkább egy élő felvételt gondoltam. Lenyűgöző számomra Mehldau és Thile duó érzelmi skálája, az ártatlanul, szinte gyermekien tiszta harmóniáktól a megélt és kifejtett emócionális detonációig ezernyi árnyalatot járnak végig. Közben ott lüktet az egész eredőjében a blues és valami hűvös éjszaki áramlat. Annyira más helyről érkeznek és mégis találnak valami zseniálisan közöset, egy vékony ösvényt amiről kiderül hogy egy egész világ.

Dead Can Dance – The Wind That Shakes The Barley (Into The Labyrinth 2007)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s