The Zawinul Syndicate – Black Water (Black Water 1989)
Az hogy mi az elvárás egy zenével kapcsolatban, persze személyfüggő. Az én álláspontom az, hogy nem muszáj mindenen sírni, vagy az se nagy baj, ha nem zúz le totálisan, amit hallgatsz. Vannak olyan zenék, amik nem törekednek katartikus pillanatokra, vagy gigantikus hatásra. Egyszerűen csak kellemesek és szórakoztatóak, de arra bármelyik pillanatban képesek. Na ilyen a Black Water. Mindegy mikor kerítesz sort rá, mire végighallgatod, biztos hogy felveszed a ritmusát. És ez egy jó ritmus, fellazít, átmozgat, kiold, egyszóval szórakoztat. Ja, és persze zseniális.
Return To Forever – Sorceress (Live at Studio 1976)
Jan Garbarek – Nu Bein (Dresden In Concert 2009)
Az jutott eszembe miközben hallgattam, hogy milyen hangszeres virtuozitás és amellett milyen elképesztő hidegvér szükséges ahhoz, hogy ezzel a tempóval valaki élőben meg merjen próbálkozni. Bár amikor belép a basszusgitár egy hajszálnyit visszavesznek az eredetiből, de lehet, hogy csak azért hogy a szaxi téma után a zongora meg tudja csinálni a duplázást. Az egész egyszerűen úgy tűnik, mintha négykezes lenne. Általában nem Garbarekre gondol az ember ha vérpezsdítő zenét kíván, de ettől még a holtak is életre kelnének. Azt hiszem, ezt kell hétfő reggel hallgatni, hogy beindulj…
Billy Cobham – Bandits (Total Eclipse 1974)
Brahem, Garbarek & Hussain – Quaws (Madar 1994)
Tribal Tech – Face First (Face First 1993)
Ha megfelelő hangerőn hallgatod, magával ragadó az a feszes lüktetés, ami ez egész számot végigkíséri. Vagyis az a lenyűgöző hogy mennyire jól bírják tartani és fokozni a feszültséget és milyen ügyesen oldják meg, amikor már fizikailag képtelenség tovább hajtani. Amikor már minden dúsítási lehetőség kiaknázódott, hangszerelési, ritmikai vagy tónusbeli fokozás már nem jöhet szóba, akkor, és pontosan a legutolsó pillanatban kienged a tempó, és hihetetlenül jól esik ez a kis lazítás, mert igazából az ütők itt sem nyugszanak meg teljesen és néhány pillanat múlva megint ott tartunk ahol azelőtt vagy még tovább. És akkor nem is beszéltünk a témáról, aminek nemcsak hogy a basszusa figyelemre méltó (ilyen típusú virtuozitás csak a legnagyobbakra jellemző, Gary Willis), hanem az a kontraszt, ami a basszus dübörgő zakatolása és a szinti és a gitár által játszott dallam irracionális, mindent szétverő hangsúlyai között feszül. Az ember úgy érzi, mintha felültették volna egy ilyen vidámparki pörgő-rángató izére, nem biztos, hogy lábra tud állni utána.
Trilok Gurtu & Marcus Miller – Balatho
Richard Bona – Djombwe/I Wish/Trains (Bona Makes You Sweet 2008)
Notes 
KOSZONOM
KedvelésKedvelés