Miles Davis – Perfect Way (Tutu 1986)
Vannak legendás albumok, amelyeket időről időre, újra és újra hallgatva sem lehet megunni. A Tutu kétségkívül egyike ezeknek. Mindemellett a Perfect Way, legalábbis részemről, ezeddig nem tartozott a frekventált számok közé, pl. szégyen-nem-szégyen, azt se tudtam, hogy feldolgozás. (A brit Scritti Politti 1985-ös popszáma az alap. Tegye fel a kezét, aki ismeri (amúgy Marcus Miller játszott benne)!) Szóval igazán csak most figyeltem fel erre a gyöngyszemre. Miles alig változtat az eredeti hangszerelésen, mondjuk persze az ének és a szöveg hiánya alapvetően felforgatja tónust. A tempó viszont attól, hogy egy hajszálnyit fürgébb, káprázatos húzást kap. A Mester trombita soundjának füstös ragyogása pedig földöntúli fénnyel árasztja el a felületet. Az egész szám felhőtlen derűje és vidámsága pedig annyira, de annyira jól esik.
Keith Jarrett – The Köln Concert Part IIa (1975)
Nos mint már annyiszor, újfent itt ücsörgök hallgatván ezt az elképesztő csodát és egyáltalán nem tudom honnan is lehetne megközelíteni. Merthogy mindannyiszor, amellett hogy saját verbális eszközeimet is rémesen szegényesnek érzem, valahogy ez a Jarrett-féle organizmus se nagyon engedi, hogy fogást találjak rajta. Az biztos, hogy él, az egyik pillanatban még kívülről szemléled burjánzását, a következőben már benn vagy a közepében, hihetetlen erős indái által totálisan körülfonva. Ahogy a zene mozdul, hallgatóját is egyfajta ellenállhatatlan emócionális hullámzásban tartja. Egyszerre kívül és belül, makro-, és mikrokoszmosz. A másik alapvető élményem, hogy mintha folyamatosan keresne és ki is akarna mondani valamit, amiről nem tudom még, hogy micsoda, csak azt, hogy több mint szép – igaz.
Pat Metheny – Roots Of Coincidence (Imaginary Day 1997)
The Zawinul Syndicate – Carnavalito (Live at North Sea Jazz Festival 1997)
Atyavilág, ha ez a karneválocska, akkor vajon milyen lehet az igazi! Egy egész rakás hihetetlen dolog történik ezen a felvételen. Kezdetnek mindjárt ott van Manolo Badrena és Paco Sery az ütőknél, akik olyan szintű együttlélegzést produkálnak, hogy játékuk is totálisan összegyógyul. Zawinul esetében az egyéni hangszeres és a komponista képességek mellett számomra lenyűgöző, ahogy zenekarát vezeti. Nyugodt tud maradni, mégis árad belőle az elsöprő lendület. Zenéjük minden apró részletén kontrollt gyakorol anélkül, hogy akár csak a legkisebb mértékben korlátozná magát, vagy zenészeit. És hát hogy is feledkezhetnénk meg a gitár (Gery Poulson) és a basszusgitár (Richard Bona) zsonglőrjeiről, akik mámorítóra temperálják ezt a karneváli kavalkádot. Nosza, bulizzunk!!
Richard Bona – Vocal Solo “Tales From The Forest” (Live at TED 2019)
Snarky Puppy – Quarter Master (Live at Shapeshifter Lab 2011)
Olyan ez a szám mint egy anatómiai oktatóbábu. Ahogy egymás után lépnek be a szólamok, tökéletesen látszik, hogyan épül fel a téma. És később is ez a kristálytiszta szerkesztés uralkodik. Az egész sodrást persze a ritmusszekció hozza létre, pontosabban a gazdag ütőskar. Az, ahogy az egész át van komponálva az igazán jó bigband-ek jutnak eszembe, mindenkinek grammra ki van mérve a feladat és nem hibázik. Amikor a szám derekán kiszáll a dob és egyedül maradnak fúvósók szinte az extázisig hevülten, olyan mintha valami new orleans-i kocsmában zajlana. Úgy érzed, régről ismered ezt a hangzást, s mégis valahogy nem ugyanaz. A Snarky Puppy mestere annak, hogy miként lehet csupa ósdinak tűnő alapanyagból zavarba ejtően eredetit, ötleteset, pezsdítőt és frisset létrehozni.
Peter Gabriel – Shaking The Tree (16 Golden Greats 1990)
Notes 