III Huszonkettedik hét

Wayne Shorter – Lady Day (The Soothsayer 1965)

Valahogy így szólhat az, amikor a mágus egy nehéz nap után, pihenésképpen rágyújt egy nótára. Ahogy ezeket az elképzelhetetlenül hosszú gyönyörű dallamíveket Shorterék átlélegzik és összefogják, varázslat az első pillanattól az utolsóig. A hangulat, a tónus, a tempo természetesebb, magától értetődőbb már nem is lehetne. Annnyira sima, már-már légnemű, hogy az ember szinte úgy érzi hogy gyerekjáték ilyet muzsikálni. McCoy Tyner zongoraszólója pedig illuzionisztikus szintre emeli a balladai karaktert. Azt hiszem Billie Holiday – hiszen a cím az ő albumára utal – igazán méltó tiszteletet és megbecsülést kap ezektől a káprázatos muzsikusoktól.

Jarrett & Peacock & DeJohnette – Vignette (Tales Of Another 1977)

Épp az imént olvastam végig egy sor kommentet arról, hogy vajon szerencsés dolog volt-e Jarrett fejéhez közelebb is elhelyezni mikrofont.Erről az a határozott véleményem, hogy akit zavar a mester félhangos, ám annál szenvedélyesebb vokalizációja, az ne hallgassa. Nem érdemes azon tanakodni és újrakeverésért siránkozni, mert ez az album ezzel együtt kerek egész, és Peacock-nak (bőgőgs és komponista) meg DeJohnette-nek (dob) megfelelt így, akkor kinek milyen alapja lenne”javítgatni” az alkotói szándékon. Amúgy meg itt van az egyik legcsodálatosabb muzsika, amit ebben a műfajban alkottak. A három hangszer, a három játékos olyan szimbiózisban, amely már-már a lehetetlenség határait súrolja. Figyeljük csak egy darabig például, hogyan dolgozik össze a zongora mély regisztere és a basszus. Aztán Peacock a bőgőszóló ritmikájában éppilyen finomsággal reflekktál a dob  ritmusára. … és így tovább. Csendes, mesebeli gyönyörűség.

Jan Garbarek – Cloud Of Unknowing (In Praise Of Dreams 2004)

Itt aztán tökéletesen megmutatkozik mindaz a csoda, ami Garbarek zenéjét egy teljesen új dimenzióba emeli. Mindegy hogy a kiséret egyre gazdagodó, egészen különös, tág melodikai fordulatból kibontakozó loopját, vagy a brácsa és a szaxofon, egymásra felelgető, kontrasztáló mesebeli, keleties dallamát, vagy a percussion dúsan és finoman lüktető textúráját vizsgálgatom. Ennek a zenének minden apró részletéből ugyanaz az ellenállhatlan, szinte hipnotikus vonzás árad. Hatalmába kerít, átjár és gyönyörködtet. De jó, hogy van!

Chick Corea – Got a Match? (Chick Corea Electric Band 1986)

Bill Laurance – Golden Hour ( After Sun 2016)

Julian Lage – Wordsmith (Modern Lore 2018)

Julian Argüelles – Mra Khali (Let It Be Told 2015)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s