John McLaughlin & Carlos Santana -_ The Life Divine (Love Devotion Surrender 1973)
Nem csodálom, ha a hallgató kissé zavarba jön, ahogy ezt a tömény pszichedelikus zúzást megpróbálja befogadni. Már a stílus meghatározásánál bajba kerülünk, hiszen egy-két irányzatnál jóval többet hoznak Santana-ék egy tető alá. Persze amióta kitalálták a fúziós zene kifejezést, ez a kérdés azért valmennyire megkerülhető. Viszont ezzel még vajmi keveset árultunk el arról, hogy milyen érzés hallgatni ezt a muzsikát. Talán az első igazi élmény, hogy mérhetetlenül túl van telítve hanggal. De az elöprő erejű hangorkán valahogy mégsem terít le és gyűr maga alá, hanem azon vesszük észre magunkat, hogy az énekesek végtelenül egyszerű és vég nélkül ismételgetett motívuma valahogy mégis megtart bennünket a felszínen. Az egész a hangerő és a tempó ellenére is olyan, mint egy meditáció. Amit meg McLaughlin, Santana és a többiek játszanak az meg egyszerűen földöntúli.
Miles Davis – What They Do (Recorded in NYC 1974)
Herbie Hancock – Sly (Head Hunters 1974)
Szédület, hogy ez a zene több mint negyven év távlatából is pontosan olyan friss és progresszív, sőt mi több kísérleti, mint a megszületése pillanatában. Egy újabb bámulatos megnyilvánulása Hancock határtalan invenciójának. A funky-ra épülő groove, az eszméletlen űrbeli hangzások, amiket előcsalogat a Fender Rhodes-ból, az eszméletvesztésig felspanolt szólók valami teljesen új világba repítenek, hogy aztán a téma visszatérésekor egyszercsak újra ismerős talajon érjünk földet. Valahogy tényleg úgy érzem, a Sly utaztat anélkül, hogy egy lépést is tennél. Ki van ez találva!
Billy Cobham – Crosswind (Crosswinds 1974)
The Brecker Brothers – Some Skunk Funk (The Brecker Bros 1979)
Quincey Jones – Stuff Like That (Sounds… 1978)
Scott Henderson – Dolemite (Tore Down House 1997)
Notes 