B.Ú.É.K. – Happy New Year!

12 felvétel az időről. Ezzel a válogatással kívánok Mindenkinek

Sikerekben Gazdag, Boldog Új Évet!!!

Köszönöm, hogy velem tartottatok és remélem 2019-ben is ellátogattok a Notes oldalára!

Miles Davis – Time After Time (You’re Under Arrest 1985)

Elképzelhető, hogy van aki vitatkozna, de szerintem Cyndi Lauper popdala Miles nélkül lehet, hogy a Grammy díj ellenére sem élte volna túl a tinédzserkort. Szerencsére másképp lett és nekem nagyon tetszik, ahogy hozzányúl. Ahogy meghagyja az eredeti visszafogott, kicsit egykedvű karaktert. Tetszik a gitár (John Scofield) és a dob kissé reggie-s felhangja, a visszafogott ütősmunka, a finom háttérszinti, meg a nagyon szépen formált basszus. Minden hang a helyén. Amit pedig Miles trombitája művel vele, az maga a csoda. Személye és jelenléte utánozhatatlanul és megismételhetetlenül egyedivé varázsolja ezt a zenét is. (érdemes megnézni a különböző felvételeket!)

Richard Bona – One Minute (Scenes From My Life 1999)

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon mi okból tud Bona ilyen mágikus hatással lenni. De azon kívül, hogy valószínűleg varázsló, nem jutottam sokra. Nyilván lehet arról beszélni elég sokat, hogy technikailag mennyire tökéletes, vagy hogy milyen bámulatos hangszíneket kever ki. Mennyire finom és intelligens, ahogy zenél, és ahogy a hallgatóját megközelíti. De mégis van itt valami belső mag, ami kivétel nélkül mindig felszabadít az emberben egy titkos átjárót az öröm földjére. Nem tudom, hogy csinálja, de olyan jó hogy a világon van! (Amúgy, ha valakinek nem kell égzengés, megéri kipróbálni, hogy milyen erre a számra ébredni.)

Towner & Burton – Some Other Time (Matchbook 1974)

Szerintem mindannyian vagyunk úgy néha, hogy nem akarunk egy zenétől mást, csak adjon nekünk néhány kellemes percet, amikor nem kell törnünk a fejünket nehéz mondanivalón, megoldandó problémákon, pláne nem a saját gondjainkon. Csak vegyen körül, ölelésében megpihenhessünk egy kis időre. Na, Townerék duója pont ezt tudja!

Steps Ahead – Modern Times (Modern Times 1984)

Ez aztán tényleg elég sokféle szempontból modern. Indíthatjuk a sort akár a hangszereléssel: ami végig izgalomban tartja az embert, a rendkívül sűrűre felrakott és a jazz-től kicsit távolabb eső hangszínen megszólaló szinti anyag, aminek kontrasztjaként jön be a marimba (vagy ahhoz hasonló). De az se szokványos hogy harmóniailag is három síkon mozog: először is van a basszus, ami egy hangot (orgonapontot) tart. Aztán a szinti és a marimba (Mike Manieri), ami a középregiszterben inkább atonális/kromatikus keretekben zakatol. Mindezek felett pedig a szólók azért mégiscsak választanak maguknak hangnemet. (Gomez bőgőszólóját különösen kedvelem) És akkor a ritmusról nem is beszéltünk, ahol jazzrockos bázist Peter Erskine (ex Weather Report) hozza nagyon-nagyon kifinomultan, erre ül rá a szinti egyenletes nyolcadolása. Manieri pedig fogja, és teljesen megkavarja az egészet egy aszimmetrikus, nagyobb értékekben mozgó ellenponttal. Mire a végére érek forog velem a világ.

John McLaughlin – Time Remembered (Time Remembered 1993)

Lehet gitáron zongorázni? Az ötlet elég különleges, hogy tiszteletének kifejezéseként akusztikus gitárokon szólaltassa meg McLaughlin, Bill Evans darabjait. De ha jobban belegondolunk, végülis mindkettő húros hangszer, szóval a közös nevező megvan. A kristálycsengésű hangzás és a tág, modális harmóniák pedig a mindent megszépítő emlékezet birodalmába repítenek minket. Vagy ez már a megdermedt, sosem felolvadó idő, amelyben az emlékek is csak a jég üveghangjain keresztül sejlenek át? Felejthetetlen és reménytelen. Ó mennyire szép!

Mike Stern – These Times (These Times 2004)

Egészen különös és valahogy nem is Stern-es az a basszusosztinátó (ismétlődő motívum), amire az egész szám indul. Nagyon tetszik a dallam, egyszerre tud lépést tartani a groove húzásával, és képes meditatív lenni. Aztán ezt az elgondolkodó hangulatot kapja el Stern a szólójában, és persze ekkor már uralja a terepet a jól ismert, selymes gitár-sound is. Később Kenny Garrett veszi át a szót, szokása szerint kicsit érdesebben, de azért ő sem kavarja fel nagyon a vizet. A szám számomra legizgalmasabb része a téma visszatérése után következik, amikor is egy szabadabb improvizációs szakasszal vezetik ki. Állati jó, ahogy a kétféle szín, a gitár simább és a szaxi rusztikusabb karaktere felelget egymásnak. Kár hogy lekeverik, hallgatnám még!

Brad Mehldau Trio – Time Has Told Me (Where Do You Start 2012)

Vannak olyan alkotók, akik úgy képesek átszűrni magukon a feldolgozandó zenei anyagot, hogy az egyszerre lesz új, és marad meg a régi. Véleményem szerint Brad Mehldau közéjük tartozik. Nick Drake 1969-es dalának coverje akár az iskolapéldája is lehetne a jó feldolgozásnak. Káprázatosan mutat a jazz-trió színeiben, gyönyörűen bontakozik ki belőle az improvizáció. A basszus szólót különösen szeretem, csodálatos ahogy a zongora visszavonul és a kicsit szikárabb, levegősebb háttéren életre kel a bőgő. Később pedig az utolsó, kissé disszonáns visszatérés előtt még felforrósítják, megmutatván, hogy ennek a melankolikus témának milyen arcai is lehetnek még. Szépek így is, úgy is.

Joseph Tawadros – Time As Place (Chameleons Of The White Shadow 2013)

Végy egy oud-ot (klasszikus arab lant) és egy bendirt (nagyfelületű arab keretes dob), egy egyiptomi testvérpárt (Joseph és James Tawadros), ültesd le őket játszani. Mit kapsz? Szempillantás alatt felragyog feletted az ezeregy éjszaka mélykék egének ezernyi csillaga, és a lágy zene hangjai keleti kényelembe helyezik érzékeidet. Valahogy tudod, hogy most elengedheted magad és átadhatod a kényeztetésnek. Hát élvezd ki minden pillanatát! (Ha valaki nem ismerné, a teljes albumot is érdemes meghallgatni – igazán meglepő!)

Pat Metheny – Language Of Time (Quartet 1996)

Mióta először hallottam szintetizátort teljesen le vagyok nyűgözve, hogy képes egy egész zenekart helyettesíteni. Tudom, kicsit naív ez a hozzáállás, és nem igazán tükrözi a professzionális megközelítést, de megdöbbent, hogy ezt a hangorkánt mindössze négyen idézik elő. És Methenynek hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy új dimenziók kapuit nyissa meg a hallgatója számára. Ezúttal a cím szerint az idő a téma. Hallgatva úgy érzem, hogy az idő nyelve valójában az örökkévalóság. Még akkor is, ha itt az életfonal – amely a bőgő képviseletében a legelejétől fut velünk – a végén egészen lecsupaszodik, és el is szakad. De nekem hatalmamban áll elindítani és hallgatni, újra meg újra.

Kenny Garrett – Before It’s Time To Say Goodbye (Songbook 1997)

Mielőtt elérkezik az elválás ideje van egy csendes pillanat, amikor az ember szeme előtt lepereg a múlt, minden örömével és bánatával. A kirakós darabkái a helyükre kerülnek, és ott és akkor végre kimondhatóvá válik a búcsú. Ez esetben Garrett búcsúja Miles Davistől. Annyira megható, ahogy csak a második szakaszra gyűjt erőt, hogy elfújja ezt a szívszorítóan szép dallamot. Minden sallang nélkül, egyszerűen, de valami olyan hangon, amiben nekem egyszerre sejlik fel a mester, és érződik az a határtalan tisztelet, amivel a tanítvány megidézi.

Mozdzer, Danielsson & Fresco – The Time (The Time 2005)

Mozdzer, Danielsson és Fresco azonos című, csodálatos albumáról szólal meg ez szépséges szám. Szomorú mese. A basszus és a dob osztinátója végig mintha a kíméletlenül múló időt szimbolizálná. Valahogy mérné a végtelent. Amit pedig a zongora jobb kezén hallunk, igazi lélekzene, tiszta, őszinte és mélységesen szomorú. Légüres térben lebegő, már-már a fájdalmat is maga mögött hagyó, magányos lélekről szól ez nekem. Aztán egyszer csak arról se.

(Az előző néhány sort az album verzióról írtam, de sajnos sehol sem találtam beilleszthető felvételt róla. Ha valaki esetleg tud ilyenről, kérem szóljon! Ez pedig egy nagyon szép koncertfelvétel, jóval optimistább kicsengéssel, és a végén egy figyelemre méltó riq (arab csörgődob) szólóval, Fresco tolmácsolásában.)

Jan Garbarek – It’s High Time (Rites 1998)

Igen, legfőbb ideje, hogy végre kiszakadjunk a hétköznapokból és ünnepeljünk felhőtlenül! Mint valami mágikus törzsi tánc úgy forog, ugrál önfeledten Garbarek muzsikája is. A ritmikus felület, amit Marilyn Mazurral kitalálnak, sokkal inkább zörejekre hasonlít, de sikerül valamiféle öngyulladó eleggyé összegyúrniuk. Úgyhogy csak idő kérdése mikor robban fel a szám. Számomra ez a basszus belépésekor következik el. Onnantól felpattanok én is, és feledve mindent táncolok velük a csodás új kalandok felé, amik reméljük mindannyiunkat várnak 2019-ben is!

One Reply to “B.Ú.É.K. – Happy New Year!”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s