Art Blakey & The Jazz Messengers – The First Theme (Live in St. Germain 1958)
Van ez a laza elegancia a táncban és a zenélésben is néha, amikor annak ellenére, hogy szédítő a tempó, csakis a megfelelő izmok feszülnek, a többi még csak tónusba sem kerül. Az előadók olyan fölényesen birtokolják a szükséges képességeket, hogy könnyűnek, mármár gyerekjátéknak tűnik a performansz kivitelezése. Art Blakey és a Jazz Messengers St. Germain-beli teljesítménye ilyesfélének tűnik nekem. Mindegy, hogy a quintet melyik tagjának játékát figyelem, hibátlan és valami földöntúli nemtörődöm könnyedség sugárzik belőlük. Ne felejtsük, hogy mindezt élőben produkálták. Eszméletlen!
Shakti – Mind Ecology (Natural Elements 1977)
És van az a tempó, amikor már nem igazán tudja az ember külön-külön értékelni a hangokat és a sok-sok pici részlet egyetlen felületté áll össze. Ez a Shakti-féle felület pedig meglehetősen vonzó. Már csak azért is, mert a kifejezetten pörgő és zajos hangzás ellenére sem ideges, vagy erőlködő, sőt számos pillanatban kifejezetten meditatívnak érezhetjük. McLaughlin és Shankar pedig olyan mértékben van közös nevezőn, hogy néhány esetben olybá tűnik hogy ők tulajdonképpen egy hangszer. Páratlan és csodálatos, amire képesek.
Joseph Towadros – Freo (Chameleons Of The White Shadow 2013) 26:42-től
Öröm, életerő, lendület sugárzik ebből a számból. James Tawadros albumán amúgy is káprázatos csapat gyűlt össze, akik egytől egyig hangszerük virtuózai. Itt kapunk is ízelítőt, hogy mire képes vibrafonján Roy Ayres, vagy Bela Fleck a banjo-n, Bonáról nem is beszélve a basszusgitárnál. Ez utóbbi esetben pl. a basszus egyszerre ritmikai alapot is szolgáltat a Riq-et kiegészítve. Másrészről a banjo és az oud együtt játéka is kifejezetten bizarr tónust kölcsönöz az egésznek. Kicsit mintha összefonódna mesés kelet és vadnyugat, arab country. Jó téma, jó tempó, jó szólók, jó összhang. Nagyon szórakoztató.
Oregon – Aeolian Tale (Lantern 2017)
Mit várhat az ember az Oregontól? Első körben kiváló hangszeres felkészültséget – pipa. Aztán sajátos, kristálytiszta, akusztikus hangzást – pipa. Szárnyaló melodikusságot – pipa. Egyfajta kifinomult intelligens muzsikálást, aminek hangulata a hallgatóban is felébreszti az álmodozó kedvet – ez is megvan, de még mennyire. Szóval Townerék most is hozzák a formájukat. Mindemellett egész végig motoszkál az emberben egy különös érzés, hogy valamit mégis elmulasztott. Jó darabig törtem a fejem, hogy vajon mire hasonlít kísértetiesen, míg végül rájöttem, hogy a Lonnie’s Lament köszön vissza benne. Olyan, mint egy parafrázis, ott is van, meg nincs is. Bámulatos!
SFJazz Collective – Spain (Music Of Chick Corea 2013)
Kedvelem a feldolgozásokat, szerintem nagyon izgalmas, hogy ki, miként nyúl hozzá egy jól ismert zenei anyaghoz. Az SFJazz pedig vitathatatlanul az egyik bajnoka ennek a műfajnak. A friscoi all star csapat kiváló hangszeres képességek mellett birtokolja azt az alázatot, ami a jó coverhez elengedhetetlen. Itt is mesés a bevezető, szinte hallom Coreát (aztán a második felvételen meg is lehet tekinteni) feszes, ahogy kell, fülledt latinos, ahogy az elvárható. Ami pedig külön izgalmas, hogy a kicsit testesebb hangzás és a megírt részek, hogyan modulálják a folyamatot. Egészen fantasztikus, amikor a trombita szóló mellé becsatlakozik a fúvós kórus. Mint valami sztráda másik sávján, egészen más tempójú és sűrűségű muzsikát hoznak és futnak egymás mellett a ritmusszekció megszabta mederben. Nincs előzgetés, magamutogatás, mindenki teszi a dolgát, iszonyú profin.
Miles Davis – Seven Steps To Heaven (Seven Steps To Heaven 1963)
Snarky Puppy – Flight (Sylva 2015)
Notes 