MÜPA Fesztiválszínház 2018. április 24.
Az hogy azon az estén valójában mi is történt a Fesztiválszínház színpadán és a közönséggel, félő hogy örökre titok marad. Olyan titok, amit minden résztvevő féltve őriz a kincset érő élményei között. Mark Guiliana Jazz Quartetje a kortárs kísérleti jazz-nek egyfajta érzékeny, kifinomult változatát jatssza. Új albumukat hallgatva már előre örültem, hogy alkalmam lesz élő tapasztalatot szerezni erről a számomra nagyon emészthetően modern zenéről. És aztán pontosan az történt, ami miatt koncertre megy az ember: kisugárzásuk, egyéniségük, lendületük finoman modulálta egyébként is hihetetlenül bensőséges muzsikájukat.
Nem merném állítani, hogy az első pillanatban rá tudtunk csatlakozni zenéjük fő sodrára. Az elején inkább irány nélküli dallamok, hullámzó felületek, dúsultak és csendesedtek. A zenészek lágyan kapaszkodtak egymásba, ahogy a frázisok is. Mintha keresgélnének, de nem tudni mit találnak. Kicsit úgy éreztem, hogy így a turné elején, egymásra kell hangolódniuk, de én ennek egyelőre csak tanúja lehetek, nem részese. Érdekes viszont, hogy az elejétől jellemző gyönyörű, lágy hangzás miatt, türelmetlenkedés nélkül sikerült kivárni a fejleményeket. Jutalmul nagyjából a harmadik szám környékére üzemi hőfokra hevültek és onnantól, ahogy számítottunk rá, különlegesen lenyűgöző élményben volt részünk. Bensőséges, szinte családias természetességgel kínáltak minket portékájukkal, mi meg fogadtuk hasonlóképpen.
Teljesítményüket egyénileg és együtt is csak a legelismerőbb szavakkal illethetjük. Példának okáért itt van a zongoristájuk, Fabian Almazan, aki a közönségre is alig mert nézni. Játékát pedig ugyanezzel a magamutogatást nélkülöző, szinte szégyenlős attitűddel jellemezhetnénk. De ez nem szabad, hogy megtévesszen, mert nem mindennapi a kreativitás, a tudatosság és a tónus, amit képvisel. Megmutatta, hogy még egy olyan hangszeren mint a zongora is lehet vibrálni. Szólói komoly, átgondolt, sokszínű és nem utolsó sorban mélyen átélt pillanatai voltak az estének. Jó darabig figyeltem, hogyan kísér, és mi tagadás lenyűgözött, ahogyan megterített zenésztársai számára.
Egyébként is, a kísérés egy külön tudomány, figyelem és alázat sajátos kombinációja a tudás, hogy mikor mennyit és mit kell adni, hogy alátámassza és kiemelje a másik szólóját. Ez a tudás pedig mindegyikük birtokában van. Főképp persze Guilianán voltam elképedve, aki képes volt végig a háttérben maradni. Mondjuk, amiket játszott, arra nemigen találok szavakat, minden tetszett amit csinált, az ötletei, a váltásai, a döbbenetes arányérzéke, a szerénysége és az iszonyú kedvesen határozott zenekarvezetése. Vele amúgy, a Mehldauval közös és abszolút csúcs, Mehliana formációban ismerkedtem meg. A Taming the Dragon album számomra a kapu, és azóta is etalon a modern, elektronikus irányzatokba. De Guiliana itt egészen más, akusztikus oldalát mutatta meg, és bizonyította, hogy egy igazi előadót, vagy nevezzük inkább alkotónak, nem köt sem stílus, sem műfaj, sem hangszerelés. Senki, de senki nem dobol úgy mint ő!
Nagyon megszerettem Jason Rigby szaxofonozását is, zárkózottabb, de hihetetlenül ötletgazdag szólói csodálatosan illeszkedtek a többiek által megteremtett alapokra. A September című szám költői előadása, azt hiszem mindannyiunk számára megindító élmény volt. Varázslatosan puhán, és ami a fúvós hangszereknél elég nagy szó, a teljes hangterjedelemben kiegyenlítetten szólalt meg mindannyiszor.
Azt sokáig nem tudtuk mi lakik Chris Morrisey bőgőjében, csak azt láttuk hogy minden eljátszott, hang olyan kitörő örömet vált ki belőle, ami átragad együttesre és nagyérdeműre egyaránt. Aztán a Jersey eljátszásakor bizonyosságot szereztünk, hogy simogató melódiák és mámoros öröm az ő formanyelve. Guiliana egy alkalommal azt mondta, hogy ha Chris vele van a színpadon, akkor tökéletesen otthon érzi magát.
Ahogy telt múlt az este, úgy foszlottak szerte a kezdeti halvány aggodalmak is, és oldódtunk bele egy hihetetlenül befogadó és barátságos közösségi élménybe. A legzúzósabb részekben is tökéletesen együtt találtak rá a közös dallamra, együtt táplálták, fűtötték fel, hogy onnantól ontsa azt a meleget és szeretetet, amely mire véget ért a koncert tetőtől talpig átjárt minket. Igen, Guiliana és társai ismernek valami titkos főzetet, és elkészítették nekünk az esszenciát, ami ott és akkor zenészt és közönséget, mindenkit ugyanarra a titkos, örömteli helyre hozott össze.
Egyébként pedig annyira jól esett a közönség soraiban végre nemcsak a 40+ korosztályt látni.
Notes 