Negyvennegyedik hét

Brad Mehldau – Song-song (Art of the Trio 3. 1998)

Tiszta, egyszerű, őszinte ezek a szavak jutnak eszembe ezt a gyönyörű waltz-ot hallgatva. Meg az, hogy mennyire nem nagyképűség Mehldau részéről – még a bachi utalást (A fúga művészete) is beleértve – a trió művészetének nevezni az albumot. Játékuk annyira összecsiszolódott, hogy már-már összetapad az előadás során és egyetlen organizmusként működik. Megint ott tartunk, hogy nem kell túl bonyolítani a dolgokat a tökéletes élményhez. Bőven elég olyan világot a hallgató elé tárni, amelyben rend van. Engem mindannyiszor teljesen levesz a lábamról ez a néhány percnyi harmónia.

Joe Zawinul – Slivovitz Trail (My People 1996)

Lyle Mays – August (Street Dreams 1988)

Billy Cobham – You Within Me Within You (Picture This 1987)

Mike Stern – Language (Who Let the Cats Out 2006)

Van olyan zene, amit nem igazán érdemes ízekre szedni. Nem azért, mert nem állná meg a helyét esetleg a mélyebb elemzési szempontok tükrében, hanem mert közben esetleg elvétenénk a lényeget, és véletlenül varázstalanítanánk. Szóval a Language esetében hagynám az okoskodást, és biztatnék mindenkit halló szívének kinyitására. Keressünk egy nyugodt zugot! Engedjük át magunkon Stern lágy tónusát, Bona csudahangját, az egész finom lendületét és várjuk a levitációt…

Marcus Miller – Slippin’ Into Darkness (Renaissance 2011)

Jan Garbarek – Nu Bein (Dresden In Concert 2009)

Az jutott eszembe miközben hallgattam, hogy milyen hangszeres virtuozitás és amellett milyen elképesztő hidegvér szükséges ahhoz, hogy ezzel a tempóval valaki élőben meg merjen próbálkozni. Bár amikor belép a basszusgitár egy hajszálnyit visszavesznek az eredetiből, de lehet, hogy csak azért hogy a szaxi téma után a zongora meg tudja csinálni a duplázást. Az egész egyszerűen úgy tűnik, mintha négykezes lenne. Általában nem Garbarekre gondol az ember ha  vérpezsdítő zenét kíván, de ettől még a holtak is életre kelnének. Azt hiszem, ezt kell hétfő reggel hallgatni, hogy beindulj…