Jarrett; Peacock & DeJohnette – I Thought About You (Live 2011)
Ben Williams – Black Villain Music (Coming Of Edge 2016)
Azt hiszem, sok tekintetben Ben Williams zenéje prototípusa a bárki által fogyasztható jazznek. Hangzása talán, a gitárszíntől eltekintve, mármár hagyományosnak is mondható, kerek, egységes és nagyon finom. Harmóniai váza is a jazzben megszokott kromatikára és csúszkáló, szűkített akkordokra épít. Véleményem szerint két dolog teszi különlegessé. Az egyik a kicsit lukas, erőteljes hangsúlyokkal tarkított, izgalmas, szaggatott ritmika, ami csak a szólókkal fűszerezett középrészben oldódik ki, és messze elrugaszkodik a témától. A másik figyelemre méltó dolog, épp maga a kanyargó, kicsit valószínűtlen fordulatokkal teli dallam. A szoprán szaxi hűvösebb árnyalata egy futó gondolatra az Oregont juttatja eszembe. És tulajdonképpen talán tágabb értelemben is megállja a helyét a párhuzam, amennyiben itt is azt a kellemesen ringató, lélekgyógyító atmoszférát teremtik meg, ahol mindig örömmel töltünk egy kis időt.
Pat Metheny – Born (The Unity Sessions CD2 2016)
Remember Shakti – Ma No Pa (The Believer 2000)
Ha indiai zenét hallgatok, mindig úgy érzem, hogy az ottani muzsikusok sokkal közelebb vannak az igazsághoz, többet értenek a lényegből, mint amennyit én valaha is fogok. Talán az a végtelen nyugalom és biztonságérzet, ami a Shaktit is jellemzi, okozza ezt. Hiányzik belőle a nyugati idegesség és frusztráció. Egykedvű, vagy inkább derűs nemtörődömséggel rója a köröket, egy pillanatra sem törve meg a teljesség érzetét, amit a hallgatójában kelt. Meglepő módon úgy tűnik, ez valójában nem is nemzetiségi kérdés, hiszen McLaughlin végtelen természetességgel illeszkedik bele a folyamatba. Olyan jó hallgatni ezt a szorongás-mentes hangesszenciát, hatása alá kerülve kisimulni és a nagy egész részévé válni.
Snétberger Ferenc – Rambling (Titok 2017)
John Mclaughlin – Maharina (Floating Point 2008)
Bokanté – Nou Tout Sé Yonn (Live 2017)
Notes 