Joshua Redman és a Reis-Demuth-Wiltgen Trio – MOMKult 2018. 03. 06.

Az egyszer biztos, hogy különleges volt.

Amint elkezdett zenélni a quartett, hatalmába kerített az az egyértelmű érzés, hogy tökéletes biztonságban vagyok és semmi sem zavarhatja meg az est nyugalmas derűjét.  Kifejezetten foglalkoztatott, hogy vajon kinek a zenéjét fogják játszani. Kicsit meglepett, de jól esett, hogy gyakorlatilag a trió három albumából hallhattunk keresztmetszetet, és így stilisztikailag is teljesen egységes maradt az élmény. A benyomások közül leginkább játékosságuk, kifinomult, elegáns mégis barátságos és közvetlen stílusuk volt megragadó.

Formálás és szerkezet tekintetében is egészen egyedülállót mutattak. Valahogy sikerült nekik  újraértelmezni az osztinátó fogalmát. Annak ellenére, hogy az ismétlődő motívum szinte végig ott zakatolt az alapokban, sőt adta az egész lendületét, sokszor fel sem figyeltünk rá.  A témák és az improvizációk gyönyörűen kipárnázták, kiegyensúlyozták, ettől zenéjük az egyformaság és a változatosság kontrasztja közé szőtt puha hálóvá, vagy méginkább könnyű takaróvá vált, amely körülvesz és átmelegít.

Redman is teljesen belesimulva inkább úgy fújt, mint a quartett negyedik tagja. Végtelenül szerény és intelligens, egy kósza pillanatra sem volt az az érzésünk, hogy a sztár ledominálná a show-t. Nem is lehetett egyszerű dolga, hiszen eleve annyira kidolgozott az alapfelület, hogy ahhoz nemigen van mit hozzátenni.  Így a szaxi, bár a hangzásba mindenhol gyönyörűen illeszkedett, voltak pillanatok, amikor kevésbé tudott szervülni a zenei folyamatban. Persze voltak másfajta – talán nem túlzás – extatikusnak mondható pillanatok is, pl. a Where the Heart Beats? szólója, ahol megmutatkoztak egészen kivételes képességei, ragyogó ötletei és az a fajta esszenciális lebegés, ami mindig Coltrane-t juttaja eszünkbe. (Wishing Well)

A luxemburgi legényeket pedig ezek után nem egykönnyen felejti el, aki tegnap ott volt. Persze lehet szebbnél szebb szavakkal méltatni egyéni teljesítményüket. Reis kristálycsengésű, mégis puha zongorázását, csodálatos szerzeményeit (Joule’s Last Glimpse), vagy azt, hogy mennyire profin, finoman irányít és alkalmasint gond nélkül át is adja a kezdeményezést. Wiltgen dobolása egyszerre rockosan kemény és jazzesen lágy (Shai, Floppy Disk), bámulatosan ötletes és pontos. Demuth pedig mindannyiunknak belopta magát a szívébe bársonyosan telt hangszínével, és azzal, hogy megmutatta, mennyire dallamhangszer is a bőgő (Cross Country).

Szóval ez mind igaz, de szerintem az este legcsodálatosabb élménye hármuk, vagyis négyük együttjátéka. (Ha kicsit váratott is magára, de végül Redman is tökéletesen belegyógyult a folyamatba.) Megtervezett és rögtönzött együtt- és ellenmozgások szövevénye hálózott be minket, amelyet szinte eggyé olvadva, egyetlen élőlényként hoztak létre. Annyira kellemes, mi több, megnyugtató érzés volt hallgatni, ahogy mindig benne maradnak groove-ban, ötleteik nyomán felpörögtek, néhol teljesen elszabadultak a nóták, de közben mégis kézben tartották a folyamatot és az egész légiesen könnyed tudott maradni. Szerényen tálalt, hibátlan muzsikálás, tökéletes gömbzene volt ez.

És ez a turné első koncertje, belegondolni is fantasztikus, hová fejlődhet!! Mindenesetre nagy-nagy köszönet a GetCloser-nek, hogy elhozták őket! Illetve a technikusoknak,akik elősegítették, hogy pazar hangélményhez jussunk!

Mi pedig várjuk a közös lemezt, mert ezt hallani kell újra…

A fotóért külön köszönet Kleb Attilának!

 

 

 

 

2 Replies to “Joshua Redman és a Reis-Demuth-Wiltgen Trio – MOMKult 2018. 03. 06.”

  1. Lehet, hogy nem ugyanazt hallottok! Amit én hallottam, abból minden hiányzott, amiért a jazzt szeretem: ritmika, dinamika, improvizáció. Helyette volt: monotonitás a végtelenségig. Redman képességeit ismerem, mivel itthon és külföldön is többször hallottam. Ez a trió lehet, hogy Luxemburgban a legjobb, de a dobos kivételével szinvonal alatti volt a teljesítményük. A billentyűsnek nem volt balkeze, csak hármashangzatok unalmas ismétlése telt tőle. A bőgős teljesen fantáziátlan, a hangnem alaphangjaira szorítkozó, ritmikailag minősíthetetlen “alapot” tudott adni. A dobos időnként elég kreatívan játszott, de gyakran belesüllyedt a masszába. Ebből Redman se nagyon akart kimászni, lazán lejátszotta a kottában látottakat. Ilyen minősíthetetlen produkciót még nem hallottam!

    Kedvelés

    1. Köszönöm a véleményedet! Szerintem ugyanott voltunk, csak ki-ki eltérő módon közelít, és ez talán nem is baj. Számomra amellett, hogy milyen az előadók technikai felkészültsége, döntő az előadás atmoszférája. Abszolút egyetértek, hogy sokszor a lehető legegyszerűbb eszközökkel éltek, de nagyon bensőséges volt a hangulat, amit teremtettek. Remekül tudtam velük menni és igazán kellemes volt hallgatni, és egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ne lennének eléggé felkészültek. Tűnődtem is, hogyan csinálják azt, hogy nem történik semmi különös, és mégis a hatása alá kerülünk (a többes szám nem véletlen). Szerintem a bőgős inkább kicsit a quartett felállás áldozata lett, hiszen Redman épp az ő dallamalkotó szerepét vette át. Ennek az áthidalása láthatólag okozott fejtörést a csapatnak, de a koncert második harmadára tétovázásnak már nyomát sem lehetett érezni. Részemről igazán szórakoztatónak és figyelemre méltónak találtam a zenéjüket.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s