Harminchetedik hét

Robert Glasper Experiment feat Norah Jones – Let It Ride (Live 2013)

Ismerek olyat, akinél ez a darab kiüti a biztosítékot. Részemről inkább invenciózusnak, mitöbb rendkívül izgalmasnak találom. Ha a kissé úszó,  utazó zenében nem idegesít fel néhány apróság, akkor is félő, hogy a „szódával elmegy” fiókba teszed, és felejted is el azonnal. Jó mondjuk Norah Jones varázshangja azért remélhetőleg elsőre is felkelti a figyelmet és valamennyire sejteti, hogy érdemes ezt többször meghallgatni. De hidd el, jóval több figyelmet érdemel, és ha kicsit közelebbről vizsgálod, egészen zavarbaejtő dolgok derülhetnek ki. Például ez a trip bizony zeneileg nagyonis át van gondolva. Egyrészről a kísérő akkordsor, mintha nem azonos hosszúságú lenne a dallamsorokkal, így a szinti és a basszus alkotta hangzáson túl is csúszkálnak egymáson a felületek. És mindezekkel szemben ott zakatol, dübörög, sistereg a dob, kialakítva az eddigiek tökéletes ellenpontját. Megjegyzem elképesztően rafinált, egy hanggal se játszik többet, egy mikrodecibellel sem hangosabb az épp odaillőnél.  Ellenpont is, meg nem is, mert minél tovább hallgatod, annál inkább érzed, hogy ez így együtt totális és felejthetetlen.

Chic Corea – Recorda Me (Trilogy 1 2013)

Snarky Puppy (with N’Dambi) –  Deep (Family Dinner Volume 1 2013)

Hát ez valami egészen földöntúlian dögös… Első körben azt hiszed, hogy milyen egyszerű, hiszen alig szól valami. A bevezetőből egyáltalán nem következik a folytatás. A mély és bársonyos női hang, a szinti és a zongora úszó akkordjainak ellenpontjaként érkezik és sajátos tónust ad neki, de ki is egészíti, megtámasztja a basszusklarinét és a basszusgitár szaggatottabb blues-os zenei anyaga. A refrénben újabb, de továbbra is sötét színekkel dúsul a vokálnak és az ütősöknek köszönhetően. Aztán kezdődik újra, eggyel magasabb hőfokon, összesisteregnek a különböző tónusok. Eggyé olvadnak, valami csodásan sötét, sűrű krémmé. Igen, talán ez a zenei csokoládé. Megkóstolod, és utána még sokáig érzed gazdag, keserédes ízét a szádban.

Manu Katche – Out Take Number 9 (Third Round 2010)

Bokanté –  Vayan (Strange Sircles 2017)

Oregon –  Rapid Transit (Always Never and Forever 1991)

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de számomra elképesztően ínycsiklandó és izgalmas az a hangszerelés, hangkép, amit az Oregonnál tapasztalhatunk. Mint egy miniatűr óramű fogaskerekei, tökéletesen illeszkednek és kapcsolódnak egymásba oboa, tabla és gitár parányi hangjai. Ebben a szerkezetben minden fürge, de mégis valahogy jól, emberi léptékben telik az idő. Annak ellenére tud lenyűgözően könnyed, levegős és friss maradni, hogy precizitásához és pontosságához egy pillanatnyi kétség sem fér. És hát ott tündökölnek a szólók. Nehezen tudnék választani közülük, ugyanis McCandless (oboa), Gurtu (tabla) és Towner (gitár) virtuozitásban és ötletességben is egyenrangú társai egymásnak. Akárhonnan is nézem, mindenhonnan ugyanoda lyukadok ki: Zseniálisak!!

 

Jarrett & Garbarek – My Song (My Song 1978)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s