Jövő kedden este lesz MOMKult-ban Joshua Redman koncertje, a Reis-Demuth-Wiltgen Trio kíséretével, a GetCloser szervezésében. Az írások a koncertre való készülődés benyomásai a teljesség igénye nélkül. Remélem az olvasóknak segítségére lesz az ismerkedésben vagy ráhangolódásban!
Link az eseményhez: https://getcloserconcerts.com/koncert/reis-delmuth-wiltgen-joshua-redman-2018/
Reis Demuth Wiltgen Trio, avagy a luxemburgi fiúk
Shai (Places in Between 2016)
Bevallom, eddig még nem hozott velük össze a sors, de ezt őszintén sajnálom. Technikai felkészültségük rendkívül meggyőző, zenéjüknek amellett, hogy puha bensőséges hangzása, a kezdetektől fogva kifejezetten egyéni stílusa van. Legutóbbi albumukat, a Places in Betweent hallgatva leginkább az európai kortárs jazz irányzatot képviselik, mindamellett, hogy számaik melodikus kisugárzása is jelentős. Ebben a darabban is csodaszép a bőgő-zongora téma, van benne valami filmszerűen lágy. Szűken indul – lassan sistereg fel – de a közepére az állandóan emelkedő basszus, és az ide-oda kanyargó zongoraszóló szélesre tárja az ívet. Gyönyörű a dob munkája is, hajszálpontos, finom és érzékeny.
Small Talk (Places in Between 2016)
Nagyon tetszik a tempója, a ravasz ritmikája, a zseniálisan kitalált, telt, energiától duzzadó hangzása. Derűs játékos karakter, mintha valaki csak próbálgatná a hangokat, kísérletezne, hogy szól ez igazán jól. Az egész folyamat kifejezetten izgalmas. Mire a zongora improvizáció kibontakozik, már nyoma sincs a kezdeti lukacsos, aszimmetrikus, meglepetés-zenének, hiszen a refrénben mintha rátalálna arra, mit keresett eddig. Remek lendületű, sodró felszabadult zenélés, kellemes harmóniák jellemzik ez a részt. Aztán amikor kiszállnak, és visszatér ez eredeti téma, fordulatai újra és újra kellemes meglepetést keltenek.
Kilonova (Places in Between 2016)
Egészen kivételes, egyszerre sűrű és ritka a zenei felület, a ritmika forrósítja, a harmóniák pedig jegesre hűtik. Valami végzetszerű abban, ahogy folyton ereszkedik a téma basszusa, mintha megállíthatatlanul gurulnánk lefelé egy lejtőn, vagy méginkább zuhannánk, átérezve azt az ijesztő szabadságot, ami szabadesés közben lepi meg az embert. Aztán mégis kinyílik az ejtőernyő és egyre szelídebb tempóban közelítünk a talaj felé, hogy végül teljesen megnyugodva érjünk földet. Csodálatos, ahogy a három muzsikus egyetlen organizmusként működik együtt, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha valójában egy hangszer szólna.
Joshua Redman, avagy a szaxofonbajnok
Neverend (Live in Newport 1999)
Az világos, hogy aki megnyeri a Thelonius Monk versenyt, annak baromi jónak kell lennie. Azt is értem, hogy Metheny csak a legjobbakkal dolgozik. És az is közhely számba megy, hogy Redman pályafutása során oly sok kitűnő zenésszel dolgozott együtt, hogy talán fel sem lehetne sorolni. Kínálkozna is a ziccer, hogy mondjuk a Methenyvel készített Wish-ről valamivel kezdjük az ismerkedést. De ezt a Neverend felvételt valami olyan varázslatos atmoszféra lengi át, hogy vitán felül ez kell legyen a kiindulópont. Hallgatva számos evidencia és néhány titok is feltárul előttünk. Elsősorban az a sound – ahogy megszólal a tenor szaxi, rögtön Coltrane jut az eszünkbe, de mégis van benne valami teljesen egyedi keménység és tisztaság. Tökéletes forma és arányérzék, amely az érzelmileg ihletett előadást is mederben tartja. Az elegancia és kifinomultság, amivel ezt tálalják, pedig minden várakozásunkat felülmúlja.
Two Steps (City Folk 2014)
Az SFJazz alkotóműhelye hozta létre ezt a quartett-albumot is. Redman nem kisebb muzsikusokkal játszik együtt, mint Aaron Parks zongorán, a bőgős Matt Penman és a nagyszerű dobos, Eric Harland. Zenéjüket a New York Times pl. káprázatosnak érezte. A Two Steps is nagyon bátor muzsika. Eleve, hogy a basszus szinte végig a mérő egyenletes zakatoló nyolcadait tolja, vagyishogy végeredményben nincs is igazi ritmusa. De a dob is minimál-programra van beállítva, kíméletlenül hozza rockos kettő-négy súlyokat. Sőt valójában a téma is a legegyszerűbb dallamképzési és harmóniai mintákat használja. De mégis, négyük előadásában olyan húzása lesz az egésznek, hogy szólók nélkül is majdhogynem szétfeszíti a kereteket. Aztán jönnek sorban a szólók, és mi hallgatók egyik ámulatból a másikba esünk. Személyes kedvencem az a pillanat, amikor a zongorától átveszi a kezdeményezést a szaxofon. Ezt nevezem én organikus kapcsolódásnak, mesteri és utánozhatatlan.
Ornithology – (Nearness 2016)
Charlie Parker örökzöldje számos emlékezetes előadást ért meg, de az amit Brad Mehdau és Joshua Redman művelnek vele, az alsó hangon is kivételes. Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon az ő duójuk mitől különleges. Végül is arra jutottam, hogy a találkozási pont, az engedmények nélküli professzionalizmus, és egyfajta, rendkívül letisztult játékstílus. Meg az is közös, hogy a zene minden hangját tökéletesen ismerik. Futamaik szédítő tempóban szánkáznak fel és alá, kizárva minden bizonytalanságot. Itt bizony a legnagyobbakhoz méltó, osztályon felüli zenélés van kérem!
Össztánc
Akinek esetleg mindezek után sem lenne elképzelése, hogy milyen ez a négy lenyűgöző tehetség egy színpadon, talán ez a kis montázs megfelelően illusztrálhatja. Ami számomra a legizgalmasabb kérdés így a koncert előtt, hogy vajon ki, kihez fog igazodni? Egyértelműen lekísérik-e a luxemburgi fiúk Redmant, vagy becsatlakozik a trió stílusába, számaiba. Egyáltalán kinek a számait fogják játszani? Vagy esetleg valami teljesen egyedi és új hangzás fog megszületni? Mindenesetre egy hosszabb turné első állomásaként érkeznek a MOMKult színpadára, úgyhogy talán kicsit betekinthetünk a kulisszatitkokba, és egy új műsor formálódásának is fültanúi lehetünk.
Notes 