VI Tizenegyedik hét

John McLaughlin, Shankar Mahadevan & Zakir Hussain- Kabir (Is That So? 2020)

Miután elhatároztam, hogy ehéten erről a számról írok, szokás szerint elkezdtem hallgatni… Később arra ocsúdtam, hogy már harmadszor megy a felvétel, és az elmúlt húsz percről nemigen tudok számot adni. És valójában ez az alapélmény McLaughlinék zenéjével kapcsolatban. Úgy oldódik fel benne az ember, mint parányi sókristály az ősóceánban. Tér és időérzéket veszítve lebeg ebben a csodásan otthonos, simogató közegben, ahol valahogy minden probéma, kétség és aggodalom értelmét veszíti.

Ilyenformán persze nem sok teteje van technikai, vagy elméleti vonatkozásokról értekezni, de a révedezés után, már csak becsületből is, megszólal belül a szakma. Két dolog. Az egyik a ritmika kérdése – amíg csak az éneket meg az akkordszőnyeget halljuk, gondolhatjuk hogy ez lassú, vagy tempón kívüli. Aztán amikor a tabla megérkezik rájövünk, hogy nagyonis van neki alaplüktetése, és bármilyen gyors is, ugyanazt a mesés nyugalmat árasztja. A másik történetem pedig az emberi hangról szól, pontosabban Shankar Mahadevan hangjáról, meg az indiai vokalizációról. Számomra mindig is az a megdöbbentő, hogy egy hangképzési szempontból kifejezetten feszített hang, hogy lehet mégis ennyire mozgékony, szabad és természetes. Bárhogy is, Mahadevan mester éneke éteri magasságokban szárnyal, mi több, minket is oda repít…