Nagyon hálásak vagyunk, hogy Notes az elmúlt, sok szempontból különös évben is folyamatosan tudott működni. Sőt, ha lehet, népszerűségünk növekedett is, pl. a Stay Home sorozat soha nem látott olvasói számokat hozott. Hihetetlen, de igaz hogy a karácsonyi poszt már a 200. volt, vagy hogy ebben az évben több mint 17000 látogatója volt a blognak. De nagy örömünkre a facebook oldalon is egyre nagyobb az érdeklődés, a közel 700 kedvelőnk körében néha már komoly viták és vélemények is megfogalmazódnak a hozzászólásokban.
MINDEZT NEKTEK, OLVASÓKNAK HÁLÁSAN KÖSZÖNJÜK!
Az óévi visszatekintést ezúttal a legnépszerűbb 2020-as posztokból válogattuk. Reméljük jól esik majd újrahallgatni/olvasni a kedvenceket. Az abszolút győztes meglepő módon III Harmincnyolcadik hét az első Stay Home Mood, illetve a facebook oldal sztárja a maga 354 lájkjával a III Negyvenkilencedik hét. Fogadjátok szívesen ezt a csokorra való kedvencet és egyúttal hadd kívánjunk Nektek:
SIKEREKBEN GAZDAG, EGÉSZSÉGBEN ELTÖLTÖTT ÉS NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET!!!
Miles Davis – Tout de suite (Filles de Kilimanjaro 1969)
Ez a muzsika aztán minden képzeletet felülmúl. Volt, aki egyenesen a járatlan út megtestesítőjénak nevezte. Hancock az alkotói folyamatot úgy írta le, hogy az album készítésekor minden másodperben újat szerettek volna mondani, beszélni egy olyan nyelven, ahogy még senki. Hát a Tout de suite a maga hetven ütemes témjával tényleg elég talányosra sikerült. A laikus hallgató helyében, talán két megközelítési lehetőség közül választanék. Egyfelől megpróbálnám lekövetni a dallamot, amit a trombita (Miles) és a szaxofon (Shorter) mutatnak be és a dallam megszabta periódusban (időtartamban) már a szólók is könnyebben megfoghatóvá válnak. Másfelől a dob tempójába kapaszkodva is egészen egász jól végig tudunk evickélni ezen az előadók szavaival élve is “kontrollált káoszon”. A furcsa igaziból az, hogy bárhányszor hallgatja is meg az ember mindannyiszor ott zakatol a gyanú, hogy ők viszont tudják, mit csinálnak.
Garbarek, Hussain, Gurtu, Shankar – I Know (Song For Everyone 1985)
Azt hiszem épp ilyen a zene, ami odabent, az ember lelkében szól, amikor a sok megpróbáltatás után végre ellazul és átengedi magát a pihenésnek. Gyönyörű a tempója, úgy gyors, hogy közben lassú. Az egész zene folyton két síkon történik, az egyik a lassabb egészen nyugodt és ismétlődő harmóniai váz, meg nagyon-nagyon egyszerű dallam. A másik a milliónyi, apró belső mozgás, maga az élet, szívdobbanás, vérkeringés. Szinte észre sem veszi az ember, de mégis ott lüktet mindennek az eredőjében. azt meg egyáltalán nem tudom, hogy földi halandó hogyan lehet képes ezt kitalálni. Pedig itt van Garbarek meg indiai barátai, meglehetősen fiatalon és képesek egy élő ő organizmust megalkotni. Lenyűgöző!!
Bill Frisell – Pipeline (Guitar in the Space Age 2014)
Path Metheny – Pipeline (What’s All About 2011)
Régi nóta, új cover. Azt mondják Metheny változata mellett Frisellé a másik jazz feldolgozás. Eltérő módon nyúlnak a eredetihez és természetesen a maguk zseniális módján egészen máshova is érkeznek. Metheny szólóra és ausztikusra veszi a figurát és formálja a maga képére a hangzás. Sűrű akkordjai és kissé flamencosra húzott ritmikája egészen eredeti hangulatot kölcsönöz a dalnak. És persze az is növeli az izgalmakat hogy szólóban előadván a mindent, tehát a jellegzetes basszumenetet is neki kell produkálnia. Frisell coverje jóval pszichedelikusabb karaktert vesz, így a tempó is csak lassan indul be. Fantasztikus a hangszín, amit zenésztársaival kikevernek. Nagyon szeretem benne, hogy pontosan annyit játszik, amennyi szükséges, egy hanggal se többet és így nem dominálja le a számot, hanem végig meg tud maradni közös haladásuk. És hogy hová érkeznek a fokozással? Hát nekem leginkább valami extatikus törzsi tánc jut leginkább eszembe, de valahogy teljesen észrevétlenül repítettek ide.
Nektek melyik tetszik jobban?
John Scofield – Sunshine Of Your Love (Juice 2014)
Hát erről nem nagyon jut más jelző először eszembe, minthogy zseniális. Eric Clapton örökzöldje olyan metamorfózison megy kerezstül Scofield-ék interpretálásában, hogy az ember alig hiszi el, amit hall. Kinek és mi módon lehet olyan pihent agya, hogy épp egy pszichedelikus reggie trip, lassan mozgó légpárnáira csúsztassa rá a témát. Vagyis, hogy azon füstölje el. Valahol az egész mélyén ott lüktet az eredeti, és valahogy folyamatosan érzed, hogy persze hogy ismered ezt valahonnan, de ez inkább olyan mint egy tovatűnő deja vu. Ott is van meg nincs is, ami viszont meg egészen határozottan jelen van a szinte atomjaira porlasztott esszenciális zene. mindig oda lyukadok ki, hogy ez úgy semmi, hogy nagyonis valami.
McLaughlin & Hussain – The Search (Is That So? 2020)
Amikor ezt hallgatom mindig eszembe jut milyen arccal muzsikált McLaughlin budapesti koncertjén. Mint aki meglelte a bölcsek kövét és már semmi, de semmi tudja kizökkenteni ebből az éteri nyugalomból. Shankhar Mandehan vokalizációjával és Zakir Hussain tablajátékával kipárnázva pedig egy tökéletes univerzum épül fel körülöttünk. Nem hiszem, hogy tudnám hangról hangra követni, amit csinálnak, de mialatt lassan örvénylik körülöttem a zenéjük, mégis megszáll az a megmagyarázhatatlan, földön túli, hipnotikus nyugalom. Vigyázat, enyhén addiktív!
Esbjörn Svensson Trio – The Unstable Table (Viaticum 2005)
Atyavilág, hova megy ez… a szám felénél úgy érzi az ember, ennél tovább már nem lehet fokozni a feszültséget. És tényleg le is állnak. Egyedül marad Svenson, valami olyan olyan szólót játszik, amibe belekáprázik az ember füle. Csodálatosan csillogó és egyben nagyonis határozott zongora-soundja, abszolút különvélemény az eszeveszett száguldás után. Aztán persze visszajönnek a többiek és kiderül, hogy csak egy pillanatnyi levegőt kaptunk, kezdődik megint. Még nem tudom, miről szól ez igazán, csak azt hogy eléggé fáj.
Sárik Péter Trió – Este a székelyeknél (Live in Concert 2019)
Gondolom a komolyzene rajongók egy része szentségtörésnek tartja az ilyesmit, hiszen megszoktuk, hogy meglehetős kottahűséggel játsszuk a darabokat, ha már a szerző odaírta, hogy mit is akar. Bartók esetében ez fokozottan igaz, ő hihetetlen precizítással rögzítette az előadási utasításokat. De! Elnézve/hallgatva, amit Sárikék csinálnak a bartóki gondolattal, amilyen alázattal és szeretettel idézik meg, amilyen hozzáértéssel és kreativitással nyúlnak hozzá, érlelik ki a saját interpretációjukat, számomra abszolút elfogadhatóvá, sőt legitimmé válik a jazz cover. Egyre izgatottabban várom, mi történik a téma második felével, mert bizony az első 5 percben csak a lassú népdalszerű első részt dolgozzák meg. Aztán a szám derekán megkapom, a várva vár gyors részemet, de még mennyire. A szám detonál, én kész vagyok. Asszem így kell ezt.
Bartók Béla: Este a székelyeknél
Pat Metheny – You (Speaking Of Now 2002)
Hány lépés a végtelen? Valami ilyesmi forog mindig a fejemben, amikor ezt az előadást hallgatom, hiszen bárhányszor is érzem, hogy elmentek a végsőkig és ezt már nem lehet fokozni, ők egy lépéssel megint továbbmennek és kiderül, hogy ott még egy egész világ van. Jó persze lehet mondani, hogy ez a standard Metheny-feeling, de véleményem szerint Bona hangja egy újabb dimenziót nyit meg a spektrumon. Ráadásul miközben a hallgatót tetőtől talpig borzongatja a zenéjük, olyan nyugodtak mind, mint aki a vasárnap reggeli kávéját kavargatja. Szóval hány lépés? – biztos, hogy legalább eggyel több mint gondolnád…
Return To Forever – Majestic Dance (Romantic Warrior 1976)
Chick Corea – billentyű; Al Di Meola – gitár; Stanley Clarke – basszusgitár; Lenny White – dob; micsoda szerposztás! A Return To Forever 1975-76-os csapatának minden tagja világsztár. És micsoda zene!! A fúzió hajnalán, Di Meola kompozíciója lázas intenzitással kavar össze rockot, komolyzenével, kortárs kisérletezést a klasszikusan kimért jólfésült futamokkal, hogy aztán az egészet végül kicsit jazzesre hangszerelje. Amikor először hallja az ember, lehet nem is tudja igazán hova tenni, de számomra az első pillanattól meggyőző és magával ragadó a lendülete, őszintesége. Nem finomkodnak, belekiabálják a mondandójukat az ember fülébe, aztán döntsd el Te, hogy tetszik-e. Azért megjegyzem, még a vájtfülű kritikusok szerint is tökéletes kivitelezésben.
Notes 