Chick Corea – Armando’s Rhumba (Live in Montreux 2019)
Már sokszor elmélkedtem, hogy vajon miért is olyan elképesztő jó hallgatni ezt. Nyilván azt nem kell senki számára ecsetelni, hogy Corea-ék mennyire elképesztően profik. 25 perc színtiszta perfekció, makulátlan pontosság, és hangszeres készség, jórészt improvizáció keretében. Minden mosolyuk, összekacsintásuk arról az eufóriáról árulkodik, amit nekik a zenélés, vagyis inkább az együttzenélés okoz. (imádom a gitáros, meg a basszgitáros párost) De ha épp más dolog nem akad, akkor sokszor simán csak tapssal biztatják egymást. De ez még nem biztos, hogy indokolná a mi lelkesedésünket. (Jó, persze de!!!) Viszont van még valami, ami a latin jazz-t annyira szerethetővé teszi. A jazz-nek más ágai, mint pl. kortárs irányzatok talán kissé jöbban elszakadtak a tánczenétől, de a latin jazz talán legdrágább, féltve őrzött kincse ez a zsigereket is megmozgató “talpalávalóság” maradt. És hogy biztosan ne maradjunk kétségek között, a 23. perctől ott a bizonyíték.
Kenny Dorham – Afrodisia (Afro-Cuban 1955)
Mario Bauza – Mambo Inn (Afro-Cuban Jazz 2001)
Bouna Vista Social Club (Bouna Vista Social Club 1997)
Arturo O’Farrill – Bemba Y Tablao (Fundango At The Wall in New York 2022)
Antonio Carlos Jobim – Sabiá (Stone Flower 1971)
Emmet Cohen & Miguel Zenon – Oyelo (Live from Emmet’s Place 2022)
Notes 