Egy legenda távozott…
Azt, hogy mennyire szeretem Wayne Shorter zenéjét, mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy a Notes posztjainak legalább az egynegyedében van fő- vagy mellékszereplőként feltűnik. Tagja annak a legendás generációnak, akiknek zenéje sok-sok évtizeden keresztül alakította, formálta a jazz műfaját. Ez alkalommal nem térnék ki arra, hogy ki mindenkivel játszott együtt (ígérem hamarosan jelentkezem egy életmű válogatással). Inkább egy kicsit személyesebbre véve a hangot, elmesélném hogyan hatott rám az első személyes élményem. Élőben először egy Müpa-beli koncerten láttam 2016-ban. Ezen a koncertre azzal a briliáns quartettel jött, amellyel 2000 óta dolgozott együtt és hát nem kisebb muzsikusok voltak a partnerei, mint Danilo Perez a zongorán, John Patitucci (bőgő), és nagy-nagy kedvencem Brian Blade (dob). Teljesen egyetértek azokkal, amiket az elemzők a felvétel bevezetőjében mondanak, így csak apró szegmens-t emelnék ki. A koncert után barátaimmal sokat beszélgettünk az élményeinkről, és ennek hatására kezdtem el írogatni a jazz-felvételekről. Úgyhogy Wayne Shorternek és elképesztő, kreatív muzsikálásának nem kis szerepe van a Notes megszületésében.
KÖSZÖNET A MESTERNEK MINDEN ÁLDOTT HANGÉRT!!!!
Infant Eyes (Speak No Evil 1966)
Nem egy és nem két alkalommal fontolgattam már, hogy írok erről a számról, de mindig inamba szállt a bátorságom. Miért is? Talán mert kb. Coltrane Naimájával lehet egy lapon említeni, vagy mert félek, sekélyes szavaim egyáltalán nem tudják érzékeltetni azt az esszenciális, éteri dallamot, ami ebben a csodában megkomponáltatott. Az elemzők sokat beszélnek a melodikai és ritmikai ismétlődésekről, meg a rendkívül erős harmóniai vázról, amire az egész fel van építve, na meg a mélyben meghúzódó blues-os gyökerekről. De mindez valószínőleg a laikus olvasót nem annyira hatja meg, szóval közelítsünk inkább egy jóval emócionálisabb oldalról. Bennem már a szaxofon első két hangja kinyit egy kaput, ahol egy végtelenül letisztult, képzeletbeli világ tárul a szemem (vagy inlább a fülem) elé. Ha viszont nem zenész füllel hallgatom, egyáltalán nem értem ennek a világnak a törvényeit. Vagy ha a címből indulok ki, az meghatottsággal vegyes elragadtatottság jut eszembe, mint amikor az ember először megpillantja a saját gyermekét, és alig mer hozzáéerni. Ez a dallam egyszerre idegen és nagyon-nagyon bennsőséges. Szóval sokminden lehet, de az biztos hogy minden egyes hangja meglep, és az első pillanattól az utolsóig tart az instant libabőr.
Zero Gravity to the 10th Power (Without a Net 2013)
Miles Davis – Nefertiti (Nefertiti 1967)
Weather Report – Harlequin (Heavy Weather 1976)
Footprints (Adam’s Apple 1966)
12th Century Carol (Alegria 2003)
Notes 