VI Huszonnegyedik hét

Miles Davis – Portia (Live in Germany 1987)

Egészében véve félelmetes, ami Miles színpadán történik. Eleve az a végletekig individualista, a közönséget teljesen figyelmen kívöl hagyó attitűd, ami a mestert általában jellemzi, bennem mindig is azt az érzést keltette, hogy olyasmi megy végbe, amit én , egyszerű földi halandó fel nem foghatok. Egy biztos, maga a zene viszont éppúgy ragyog, mint Miles gatyája, vagy a vörös trombita. Nem veszem észre, hogy mikor ránt magával, melyik az a pont, amikor már nem érdekel, hogy hátat fordít, de elég hamar felültet a spirálra és visz egyre feljebb. Aztán az is csodálatos pillanat, amikor a 4. perc környékén leveszi a sordino-t (hangfogó) és az utosló frázisokat élesben hallhatjuk. Aztán egyszerűen otthagy minket, meg a zenészeit, mondván: Most már játsszatok egyedül! – …és igen Kenny Garrett bele is fog egy nagyívű szólóba… (kár hogy lekeverik)