Amikor még csak ismerkedtem a jazztörténettel Parker Yardbird Suite-je és Ellington Mooche-a mellett, Dizzy Gillespie 1942-es örökzöldje, a Night in Tunisia volt, amit a legjobban a szívembe zártam. Természetesen nincs rá ésszerű magyarázat, de azóta is akárhányszor, akármilyen feldolgozásban gurgulázik elő a jól ismert kezdő basszus osztinátó (ismétlődő motívum), mindig megdobogtatja a szívemet. És igen, mint rendes standard elképeztő jól tudnak állni neki a legkülönbözőbb coverek. Válogattam egy csokorra valót, de az Olvasó rögtön érzékelheti, hogy a bőség zavarában vagyok. Az itt felsorolt felvételek mindegyike valamiért tetszik, és remélem a Hallgatóknak is örömet okoznak majd!
Dizzy Gillespie & Charlie Parker (Live in Concert 1945)
Illene kicsit beszélnem a szerkezetről, ami a teljesen hagyományos AABA sémát követi, de kb. ez az egyetlen konvencionális elem. Mind ritmikailag, mind melodikailag és harmónialag is tele van ötlettel, amolyan kreatív bomba, amit bárhonnan közelítesz is, zseniális és eredeti. Kezdve a már említett basszus osztinátótól, a különös, nekem kissé keleties ízű fordulatokkal teli dallamon, az afro-kubai, aztán a B részben swingbe oldódó ritmikán és a két szomszédos félhangra épülő akkord között ingázó harmónián keresztül, egészen a szóló szekciókat indító, úgynevezett “break-ig”, ahol mind Bird (Charlie Parker) mind Dizzy felejthetetlent produkál. Bizonyára megérne egy külön posztot, csak Dizzy verzióit végighallgatgatni, de most lássuk mit kezdtek vele mások.
Sarah Vaughan (Modern Series 2005)
Vaughan nevéhez fűződik a Tunisia szöveges változatának 1944-es bemutása Interlude címmel, az író Raymond Leveen volt. És már láthatjuk is, hogy abszolút jól működik a kompozíció ebben a komótosabb swinges mood-ban. Sarah Vaughan hangja mint a méz, gyönyörű, hajlékony, meleg tónus, és hát ami ennél a dalnál, énekes szempontból külön kihívás, kristálytisza!! A kíséretet természetesen Dizzy zenekara szolgáltatja. Ami a legjobban tetszik, ahogy a fúvós részeket odapingálják az ének hosszú hangjai és szünetei közé, egyszerre kontrasztben és összhangban azzal. Nagyon kellemes!
Art Blakey – A Night In Tunisia (Live in Concert 1958)
Miles Davis Quartet (Live in Studio 1955)
Tudom, hogy ezen a helyen mindenki az 1946-os Charlie Parkeres felvételt várja, szóval beraktam azt is, de azt már oly sokan, oly sokszor méltatták, hogy nemigen tudnék újdonsággal szolgálni. Helyette inkább erről a kicsit későbbi, quartett változattól ejtenék egy-két szót: Már a kezdés is egészen ijesztő: csörgőkígyó? támadás elől ugráló emberi alak képe ugrik be 😀 Az egész valahogy hátborzongató, nem tudom azért mert teljesen atomi részecskéire van bontva a zene és nem érti az ember, hogy hogy lesz ebből bármi. De az is lehet, hogy a Miles-ra oly jellemző sajátos intonációs bizonytalanság, vagyis inkább elbizonytalanítás (mert azt sejtem, hogy teljesen direkt nem tiszta) hoz ki a sodromból. A végeredmény némi hidegrázás. Azután már nyugalmasabb periódus következik, sőt a B részre már majdhogynem konvencionális, bár azért a harmóniák modális irányba történő elmozdítása is nagyon izgalmassá teszi.
McCoy Tyner (Today & Tomorrow 1963)
Art Blakey & The Jazz Massengers (Art Blakey 1985)
Ahol a fent említett, 1958-as verzió befejeződött ott kezdi Blakey és Jazz Messengers ezt a felvételt. Szédítő tempó, olyan ütős csinnadratta, amibe káprázik az ember füle, na meg a szólókba is. Nem vagyok egészen biztos, hogy ezen a Japánban készült koncertfelvételen ki játszik, de nagyon valószínűnek tűnik, hogy Lee Morgan trombita, Wayne Shorter szaxofon, Bobby Timmons zongora és nem utolsó sorban Jymie Merritt bőgő (a lenyűgöző basszusszóló kivitelezője). Alapvetően azt gondolom, hogy a Night in Tunisia karrierjéhez Art Blakey és a Jazz Messengers jelentős hozzájárulást tett.
…és akkor innentől adjunk egy kis teret a kreativitásnak és az alkotói szabadságnak
Bobby McFerrin & The Manhattan Transfer (The Collection 1997)
Acapella verzió – szakmai tudás, invenció és humor. Verhetetlen!
Tha Modern Jazz Quartet (Night in Tunisia 2000)
Ezt inkább smooth-nak érzem, de alapvetően a tónus az érdekes része. Nagyon szép puha felület, amit a vibrafon és a filc-verős dob összehoznak az elején. Aztán már annyira nem különleges, de oké azért.
Caribbean Jazz Project (New Horizons 2000)
Jaj de jól áll valakinek a fesztiválhangulat! Külön bájos a fuvolaszóló, egyenesen karcsú, vagy méginkább sudár.
Ibrahim Maalouf – Missin’ Ya (Diasporas 2007)
Antidoping (Tercera Raiz 2011)
Hm, itt inkább kérdeznék – Kik ezek és mit csinálnak?
Jesus Molina – Night in Tunisia (Departing 2020)
Érezhetően a Tyner féle változatból indul ki, de az alapokat nagyon eredeti módón írja át. Pontosan az történik, amit a kortárs jazztől várunk: szedd szét és rakj össze belőle valami tejesen újat… ja, és legyél döbbenetesen virtuóz!!!
Eldar Djangirov Trio (Live in Studio 2020)
Ami legjobban tetszik ebben, hogy egyszerre régi és új, és emellett rettentően szórakoztató.
Notes 