Miles Davis – Venus de Milo (Birth of the Cool 1957)
A Birth Of The Cool válogatásalbum, úgyhogy Miles Davis nonettje valójában majd 10 évvel korábban, 1949-ben vette fel Garry Mulligan kompozícióját, a Venus de Milo-t. Mulligan direkt számukra készített egy vadonat új hangszerelést. Ebben a csapatban az a kükönleges, hogy a ritmusszekción (zongora-bőgő-dob) kívül 6 fúvós (trombita, alt és bariton szaxofon, kürt, harsona és tuba) alkotja. Emiatt a hangzás kicsit emlékeztet a bigband-re, de leginkább a tuba miatt van egy egészen külünleges mély tónusa. És persze unikális azért is, mert már tetten érhető az a bizonyos, a bebop utáni lenyugodást hozó “coolság”(nyilván ezért is került fel az albumra). De ha valaki nem akaarná a jazztörténeti fejtegetéseket, nyugodtan lehet figyelgetni hogy mennyire csodálatosan tömör és kerek a hangzás, sehol egy luk, a ritmusszekció összesimogatja a groove-ot, amibe a fúvósok hiba nélkül bele tudnak illeszkedni. Ez a simaság és könnyedség az alapélmény az egész számmal kapcsolatban.
Pat Metheny – Sound of The Water (Live at Jazzaldia Festival 2007)
Keith Jarrett – Bop-be (The Impulse Story 1976)
Sokan kérdezték már, hogy vajon hogy kell jazzt hallgatni? Bárkinek szívesen igazat adok, aki azt mondja, hogy valójában nem egyszerű. Vannak olyan zenék, amelyek könnyen hallgathatók. Véleményem szerint a jazz (lehet bár dallamos, kellemunkát mes hangzású) nem ilyen, ugyanis ez a stílus alapvetően a hallgatójától is igényel erőfeszítést, mitöbb tanulást . Vegyük páldának okáért ezt a Jarrett opuszt. Szerintem akkor járunk jól, ha ritmusból indulunk ki, és rájövünk, hogy ez valójában egy szép szabályos swing, Paul Motian kifogástalan munkát végez a doboknál, finoman de ellentmondást nem túrően hajtja, űzi előre. (Legfeljebb a bőgőszóló alatt hagy egy lélegzetnyi levegőt) Következő lépés a bőgő (Charlie Haden), aki egyrészről szintén kérlelhetetlenül tolja beat-et, másrészről viszont a dallam, amit játszik jóval több, mint a téma basszushangjai. Ez az úgynevezett sétáló basszus, ami a basszushangok közötti intervallumot saját ötleteivel tölti fel. (a legelején és a végén amúgy kicsit lehet hallani, hogy mi lenne az eredeti basszus dallam) Szólójában kicsit líraibb karaktert fog meg, és valami egészen csodálatos, ahogy végig felelgetnek a zongorával. A melódia természetesen a zongoráé, de az igazat megvallva nem az a fülbemászó fajta, amit rögtön megjegyezhetünk, inkább tűnik nekem élből szólónak. Aztán Jarrett még ehhez képest is elszabadul, és hosszó körökön kereszül, ebben az elképesztő tempóban ontja magából az ötleteket. Nagyon valószínű, hogy a hallgató egy idő után itt elveszíti a fonalat. Ilyen esetekre az az egyszerű javaslatom, hogy lazítsunk és csak hagyjuk magunkat sodortatni az áramlattal. Nyugodtan megbízhatunk abban, hogy zenészeink pontosan tudják mit csinálnak, és jutalmul elvezetnek bennünket a bőgőszóló és a visszatérés, már számunkra is könnyebben érthető vizeire.
Jan Garbarek – Silence (Live at Studio 1979)
Oregon – The Bactrian (1000 kilometres 2007)
McLaughlin & Shakti – Lotus Feet (Remember Shakti 2000)
Gondoltam, mindenképpen kéne írni erről a számról, de csak amikor leültem a gép mellé, jöttem rá, hogy mennyire nehéz ezt megfogalmazni. Nyilván el lehetne mélázgatni a világzene mibenlétén, meg hogy mennyire csodálatosan illeszkedik bele McLaughlin gitárja ebbe az alapvetően indiai hangzásba. Lehetne ecsetelni, hogy hogyan izzítja fel a tabla (indiai kétrészes dob) az zenei folyamatot. De valahogy úgy érzem ez a tudálékos boncolgatás megszentségtelenítené a csodát, az isteni nyugalmat és bölcsességet, ami az egész kompozícióból árad. Lehet hogy sokkal jobban tesszük, ha lecsendesítjük a tudatunkat, kiürítjük az elménket és hagyjuk ebben a csendes meditációban pihenni magunkat….
Richard Bona – Suninga (Reverence 2001)
Notes 