Repül az idő… El se tudom hinni, hogy már az ötödik évadot zárjuk. Valki nemrégiben kérdezte, hogy miért csinálom. Tulajdonképpen a saját magam kedvtelse mellett, két dolognak örülök a legeslegjobban. Az egyik, hogy a Notes olyan tényleg hely lett, ahová pihenni, kikapcsolódni néznek be az emberek. (Kis bloghoz és rétegzenéhez képest, nem is annyira kevesen: 23000 látogató a weboldalon, 930 követő a facebook-on) A másik hogy már kialakulóban van egyfajta véleménycsere, beszélgetés a zenékről. Hálás vagyok az Olvasóknak, hogy időről időre új nézőpontokat hoznak, mert ezzel is még tágabb horizontot tudunk belátni ebben a szépséges jazz nevű univerzumban.
HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM, HOGY OLVASSÁTOK-HALLGATJÁTOK-LÁJKOLJÁTOK-KOMMENTELITEK!!!
TARTSATOK VELÜNK TOVÁBBRA IS!
Hallgassátok szeretettel a születésnapi válogatást, szokás szerint az elmúlt év legnépszerűbb posztjaiból:
Belo Horizonte (Belo Horizonte 1981)
Amikor ezt a számot hallgatom, folyton az az érzésem, hogy hiába próbálom ekapni a tempót, és követni ezt a szédítő száguldást, a lényeg valahogy mégis mindig meglóg előlem. Olyan az egész mint valami össznépi fogócska, hol egyik hol másik szólam ugrik meg. És ha egy-egy unisonoban egymásra is találnak, biztos hogy a következő másodpercben valaki nekilendül. Nekem mindenképpen McLaughlin a nyertes, és nemcsak a tempó miatt. Tessék csak meghallgatni még ebben az észvesztő virgában is minden hangja értelmes. Lenyűgöző!!
John Coltrane – Naima(Giant Steps 1960)
Meg tudja valaki mondani, hogy miért van az, hogy ennek a zenének az első hangjai áramütésként hasítanak az emberbe, és még a többszázadik meghallgatás után is akkorát dobban a szíve, hogy kénytelen megállni, bármit is csinált előtte. Gondolom másnak sincs nagyon ötlete. Olyan ez mikor soksok év után egyszerre megpillantod a szerelmedet. Szeretnél közelebb menni, de valahogy nem visz a lábad. Igen a Naima nekem a távolságról, az elveszett, vagy talán soha meg sem volt dolgokról szól. Mint az a kérlelhetetlen oktáv a basszusban. Vagy a szaxofon szívfacsaróan gyönyörűséges, de teljességgel énekelhetetlen dallama. Ahogy a modális harmóniák holdbéli idegen táján a zongora szólóval sétálunk egyre világosabb az érzés, hogy ez a dallam el fog minket hagyni. És már meg sem lepődünk, amikor Coltrane szaxofonja lassan fellépdel az elérhetetlenbe. Mi pedig ott maradunk egyfajta hálával vegyes különös meghatottsággal, hogy megint hallhattuk ezt a csodát.
Miles Davis – Jean Pierre (We Want Miles 1982)
Ha a jazz-rock fúzió kerül terítékre, mindig olyan Miles számokat emlegetnek, mint az In a Silent Way, vagy a Bitches Brew, netán a Woodoo. És persze lehet vitatkozni, hogy a Jean Pierre valójában inkább jazzfunk, de mégis fenntartanám azt a véleményemet, hogy akár oktatni lehetne a fúzió mibenlétét ezen a kis gyöngyszemen. Vegyünk egy iszonyat kemény rockos ritmusszekciót – Al Foster dob, Mino Cinelu ütő, és a basszusgitárnál Marcus Miller, aki annyira szigorúan veszi a bázisfunkciót, hogy az alphangot is alig-alig hagyja el (na persze ettől feszül ki igazán a zenei szövet). Adjunk hozzá egy végletekig letisztult melódiát, ez esetben egy francia gyerekdalt, némi jazz-es színezéssel (Bill Evans szaxofon, Mike Stern gitár). Aztán hadd szóljon!!!
Pat Metheny – Electric Counterpoint III. Fast ( Different TrainsElectric Counterpoint 1990)
Azt sejtem előre, hogy repetitív muzsika generálhat ellenérzéseket. De talán manapság a looperek korában ez már nem is olyan nagyon modern. Cserébe Metheny Electric Counterpoint-ja vitán felül zseniális. Egyrészt a repetitív felület nagyon pontosan és teljességgel hézagmentesen van felrakva az eljén. A basszus megjelenése ad neki egy kifejezetten pikáns csavart, amiben ha eddig nem lettünk volna biztosak, biztosan halljuk Metheny jellegzetes soundját. Szerintem akkor tesszük jól, ha hagyjuk magunkat sodortatni ezzel az áramlattal és csak puhán, érintőlegesen koncentrálunk a fel-fel bukkanó, aztán alámerülő színekre, motívumokra. Már-már olyan mit egy meditáció. Próbáljátok ki!
Dizzy Gillespie – Manteca (1947)
Dizzy Gillespie (trombita) és a kubai Chano Pozo (ütőhangszerek) lelkes együttműködésének egyik első zamatos gyümölcse a Manteca. Gondolom azt még a teljesen laikusok is tudják, hogy az afro-kubai influencia a jazz-ben egy alapvetően ritmikai jellegű változás. A Manteca pedig az a szerencsés kompozíció amelyikben tökéletesen tetten érhetők a swing és a kubai stílus különbségei. Az első rész Pozo osztinátóján alapszik, sőt majdhogynem csak abból áll, nem rajzol nagy melodikai és harmóniai íveket. Ellentétben a Diz által komponált középrésszel, amelyben a jóval simább, swinges lüktetés felett, inkább a dallamra és a harmóniára tevődik át a hangsúly. A két rész eltérése gyönyörű kontrasztot alkot, amely már szinte hagyomány teremtő. És gondolom azon se csodálkozik senki, hogy a szám igazi hangszeres örökzölddé vált.
Herbie Hancock – My Funny Valentine (The Piano 1979)
A The Piano album Herbie Hancock megismerésében merőben új dimenziót nyitott meg számomra. Ez a fajta gondolkodó muzsikálás, amikor az eredeti dallam csak a kiindulópontot, ha úgy tetszik táptalajt szolgáltatja a meditációhoz bevallom nagyon kedvemre való. Már az induláskor szinte maga előtt látja az ember a lassan felszínre bukkanó gondolat-foszlányokat, csírákat. Egyikük-másikuk szárba szökken, vagy eltűnik. Talán a minduntalan visszaköszönő Valentine-melódián kívül nincs is más rendező elv, mégis a szabadság mögött ott húzódik valami mélyebb, súlyosabb mondanivaló. De nem telepszik Rád, hagyja hogy felfedezd magadnak minden apró kis rezdülését. Alapjában azt hogy mennyi gyönyörűség van a Föld nevű bolygón, amiért hálát adhatunk.
Ralph Towner & Gary Peacock – Witchi Tai To (Live in Concert 1997)
Töredelmesen bevallom sose hallottam a Witchi Tai To-nak ezt a változatát, a duett-válogatáshoz való keresgélés közben akadtam rá. Szerencsére!! Egyáltalán nem vitatnám a Stensonos/Garbarekes vagy Oregonos változatok nagyszerűségét, ronggyá hallgatott nagy kedvenceim mind. De itt valami merőben újat kaptam. Azt hiszem két dolog miatt: az egyik a hangszín, aminek két pengetős hangszer együttjátéka ad rendkívül pikáns spotlightot (persze amikor szitáron, vagy a Garbarek-féle földöntúli szaxi-tónuson szólalt meg, az se volt semmi). De itt mivel a pengetősök kitartott hangjai illetve a legato játék (hosszú, kötött dallamívek), a hangszerek adottságai miatt meglehetősen limitáltak, így a dallam valahová az elme legrejtettebb zugába szublimálódik és a fókusz átkerül a hanszínre és a kiséretre. Pont emiatt is indokolt egy relatíve fürgébb, funkysabb tempó is. Az egészből egy káprázatos hang-csipke felület horgolódik, ami engem az első pillanattól az utolsóig lenyűgöz és bémulatba ejt. Remélem Titeket is!
…és íme a legnépszerűbb válogatások:
Notes 