V Negyvennyolcadik hét – Naima

John Coltrane (Giant Steps 1960)

Meg tudja valaki mondani, hogy miért van az, hogy ennek a zenének az első hangjai áramütésként hasítanak az emberbe, és még a többszázadik meghallgatás után is akkorát dobban a szíve, hogy kénytelen megállni, bármit is csinált előtte. Gondolom másnak sincs nagyon ötlete. Olyan ez mikor soksok év után egyszerre megpillantod a szerelmedet. Szeretnél közelebb menni, de valahogy nem visz a lábad. Igen a Naima nekem a távolságról, az elveszett, vagy talán soha meg sem volt dolgokról szól. Mint az a kérlelhetetlen oktáv a basszusban. Vagy a szaxofon szívfacsaróan gyönyörűséges, de teljességgel énekelhetetlen dallama. Ahogy a modális harmóniák holdbéli idegen táján a zongora szólóval sétálunk egyre világosabb az érzés, hogy ez a dallam el fog minket hagyni. És már meg sem lepődünk, amikor Coltrane szaxofonja lassan fellépdel az elérhetetlenbe. Mi pedig ott maradunk egyfajta hálával vegyes különös meghatottsággal, hogy megint hallhattuk ezt a csodát.

McCoy Tyner Quartet (Plays Coltrane 2001)

Hát ha Coltrane Naimája a távolságról és a veszteségről szólt, akkor Tyneré biztosan a túlélés a kiteljesedés zenéje kell legyen. Eleve nem tudok betelni a zongora bevezető káprázatosan tündöklő zenei felületével. Ami pedig utána következik, felülmúlja minden képzeletemet. Hogyan tud valami ekkora ívet bejárva, mindvégig lágy és selymes-bársonyos simaságú maradni. És ha még ez sem lenne elég, George Mraz kicsit lehántva a harmóniai körítést, a témában rejlő melodikai lehetőségeket domborítja elő, és az egyik legyszebb bőgőszólót játssza el, mit valaha is hallottam. A meseszép visszatérés közben egyre azon töröm a fejem, hogy hogyan tudja az egészet feljebb és még feljebb pumpálni. Aztán rájövök hogy ez afféle hőlégballon és csak élveznem kell a repülést.

McCoy Tyner Quartet (Live in Concert 2002)

John McLaughlin & Carlos Santana (Live in Chicago 1974)

McLaughlin és Santana, mester és tanítvány megint egy másik fajta vetületét kapja el a nótának. Ez a befeléforduló, meditatív hangvétel talán egy picit közelebb áll az eredeti Coltrane-féle hangulathoz, de távolról sem annyira keserű. Különlegesen gyönyörű a két elektromos gitár hangszíne, ahogyan folyamatos, lassú egymás körüli mozgásukban hol összecsengenek, hol kontrasztálnak. Az akusztikus gitáros változat felkerült a Love Devotion Surrender albumra, de valahogy bármennyire szép is mégis ez az elektormos gitáros vátozat a kedvencem. (de azért belinkelem a másikat is, és lehet vitatkozni… 🙂

John McLaughlin & Carlos Santana (Love Devotion Surrender 1973)

Eric Dolphy (Naima 1987)

Eric Dolphy ennek az albumnak az anyagát még 1964-ben, mindössze 18 nappal a halála előtt rögzítette, de csak 1987-ben került kiadásra. Maga a Naima a szám talán egyik legelragadóbb átdolgozása. Kezdve a különös basszusklarinét bevezetőtől, ahol a dallamhangok közé szövődnek Dolphy asszociációi, vagy ha úgy tetszik értelmezése. Aztán beindul a latinos alaplüktetés és máris az eredetitől merőben eltérő hangulatba transzponálja a muzsikát. Amikor pedig végre megszólal a téma, egyszerre jut eszembe a Night in Tunisia, meg a So What. Egyedül Donald Byrd trombita szólója nem üti meg számomra az extrém kategóriát, kicsit lapos és ehhez mérten hosszúcska is. Nathan Davis a tenor szaxofonnal már sokkal jobban tetszik, állati jó arányérzékkel bánik a disszonanciákkal, és közben észrevétlenül srófolja az intenzitást. Mígnem átadja a stafétát Dolphy-nak, aki pedig kifejezetten a coltrane-i dimenziókba érkezik.

SFJazz Collective (Live in Concert 2017)

Én azt hittem, hogy ma már nem divat a cool, és akkor szembejön ez a felvétel, ami szinte iskolapéldája lehetne az irányzatnak. Már eleve a Naima azok közé a standard-ek közé tartozik, amelyek a stílus védjegyei. Gyönyürű, hűvös dallam, egyszerre tág és sűrű harmóniái árasztják magukból azt a sajátos, melankolikus hangulatot, ami a cool-t jellemzi. Mindezeken túl, pedig itt van ez a brilliáns arrangement. Hajszálpontosan eltalált arányok, utánozhatatlan eleganciával kikevert hangzás. Bármelyik hangszer, vagy szerepkör felől közelítek, ugyanazt a hibátlanon túli megvalósítást hallom. A fúvós szekció egyetlen bársonyos hangpárnává összegyógyulva játszik dallamot és kíséretet egyaránt. Bob Hutcherson és maga a vibrafon olyan természetességgel illeszkedik be ebbe a folyamatba, mintha sosem is lehetne máshogy. A ritmusszekciót illetően inkább a leírhatatlan kategóriára voksolnék, amellett hogy Eric Harland (dob) teljesítményére külön is felhívnám a figyelmet. Meg arra is, hogy talán a jazz-értők, de a laikusok számára is varázslatos élmény betekintést nyerni abba, hogyan fűtik fel és készítik elő a szám derekán bekövetkező tetőpontot (4:28). Megkockáztatom, katarzis!!

New York Ska Jazz Ensemble (Low Blow 2020)

Azért a skanak van egy semmi mással össze nem téveszthető bája, de harsonaszóló ide, takaros hangzás oda nekem ez mégsem tesz hozzá a Naimához…

Skywalk (Silent Witness 1982)

Kanadai fúziós jazz, kissé fáradtkás tempóval, izgi szaxi szólóval, “egynek elmegy” kategóriában indítanám

Jaco Pastorius (In New York 2008)

Basszusgitár szóló, közben áthangolt húrokkal, többszólamban, dallam-harmónia-basszusmenet 3 in 1

Victor Wooten (What Did He Say? 1997)

Cuki jazz-funk, szép mély tónusok, pengetős színek – nekem bejön ez is

Michael Brecker (Live at Jazz Baltica 2002)

Breckernek elég határozott, önálló véleménye van – szó mi szó nehéz is lenne ez lekísérni…

Tárkány Művek (Őszi vázlatok (Live) 2014)

“Magyarosch” feldolgozás a legnemesebb értelemben. Eszméletlen a bőgős dűvő alatta, és a furulya, a szaxi meg a cimbalom szólók fölötte. Le a kalappal!