Keith Jarrett & Charlie Haden – How Deep is The Ocean (Live in Studio)
Chick Corea & Gary Burton – La Fiesta (Live in Munich 1997)
(Live at Internationale Jazzwoche Burghausen 2011)
Herbie Hancock & Joe Zawinul – Piano Duet (Live in Concert 1989)
Brad Mehldau & Chris Thile – The Old Shade Tree (Live in NYC 2015)
Hogy mitől olyan bámulatba ejtően jó ez? A mandolin zseniális hangszer olyan csillogó, varázslatos tónus, egyszerre hegedű és gitár, és valahogy a zongorával is rendkívül izgalmas felületet hoz létre. Tulajdonképpen nem is felület ez, hiszen a hangok egy pillanatra sem folynak össze. Mintha egy gyöngysor szakadna el és azt figyelnénk, kicsit lassított felvételben, ahogy a gyöngyszemek pattognak össze-vissza körülöttünk. Ó és az ének! Thile-nek mesés a hangja, de azért szám a legelragadóbb pillanatai, amikor refrénben mindkettejüket hallhatjuk abban a különös disszononanciában együtt rezonálni. Történhet-e jobb egy country dallal, minthogy így dolgozódik fel?
Lars Danielson & Leszek Mozdzer – Pasodoble (Pasodoble 2007)
Mióta pár éve először volt szerencsém ehhez a nótához, mindig ugyanaz a meglepetés a hallgatása. Zseniális ötlet, ahogy a három húros szólamot összerakják. Szól egyrészről a bőgő alap, telt és ritmikus, sőt Danielsson alkalmanként hagyja csattogni a húrokat, ezáltal némileg perkusszív hatást is keltve. A második szólam a zongora mélyszólam (bal kéz), ami a preparálás (mindenféle dolgokat raknak a zongora húrjai közé) miatt szintén egy tompább, ütőhangszer szerű kíséretet ad. Felettük pedig a zongora jobb kezének fényesen gyöngyöző dallamai peregnek elő. Mennyire markáns és stílusos, ahogy a latin tánc megelevenedik játékukban. Ütőhangszerre nincs is szükség, tökéletesen érezhető a temperamentum, a torreádor és a lepel elegáns, erőtől duzzadó, feszes mozgása.
Richard Bona & Alfredo Rodriguez – Raíces (Live in LA 2019)
“A zene nagyonis spirituális dolog számomra. Ebben a dalban a zene lelki ajándékáról énekelek azzal az alázattal és büszkeséggel, amit zenélés közben mindig is érzek.” -Richard Bona
“Kicsit nehéz szavakkal leírni, mert miközben komponáltam inkább olyan érzések jöttek elő, mint a nosztalgia a szülőföldem, Kuba és szeretet, az otthon maradt család és barátok felé.” – Alfredo Rodriguez
A két muzsikusban sok minden közös, mindketten Quincy Jones felfedezettjei, mindketten a kubai muzsika szerelmesei. Ebben a dalba pedig mindkettejük gyökerei beleszövődnek. Gyönyörű, ahogy a szinte anyagtalan, illékony, üveghangos mégis kristályosan tiszta bevezetőből megfogalmazódik a téma. Ahogy a két előadó stílusa egybesimul létrehozva azt az éteri, mégis tapintható közös mondanivalót, amibe mindannyian boldogan kapaszkodunk bele.
Ralph Towner & Gary Peacock – Witchi Tai To (Live in Concert 1997)
Töredelmesen bevallom sose hallottam a Witchi Tai To-nak ezt a változatát, a duett-válogatáshoz való keresgélés közben akadtam rá. Szerencsére!! Egyáltalán nem vitatnám a Stensonos/Garbarekes vagy Oregonos változatok nagyszerűségét, ronggyá hallgatott nagy kedvenceim mind. De itt valami merőben újat kaptam. Azt hiszem két dolog miatt: az egyik a hangszín, aminek két pengetős hangszer együttjátéka ad rendkívül pikáns spotlightot (persze amikor szitáron, vagy a Garbarek-féle földöntúli szaxi-tónuson szólalt meg, az se volt semmi). De itt mivel a pengetősök kitartott hangjai illetve a legato játék (hosszú, kötött dallamívek), a hangszerek adottságai miatt meglehetősen limitáltak, így a dallam valahová az elme legrejtettebb zugába szublimálódik és a fókusz átkerül a hanszínre és a kiséretre. Pont emiatt is indokolt egy relatíve fürgébb, funkysabb tempó is. Az egészből egy káprázatos hang-csipke felület horgolódik, ami engem az első pillanattól az utolsóig lenyűgöz és bémulatba ejt. Remélem Titeket is!
Notes 