Antonio Carlos Jobim – Brasil (Stone Flower 1970)
Chick Corea – La Fiesta (Trilogy 2 2018)
Roy Hargrove – Mambo for Roy (Habana 1997)
Horace Silver – Swinging the Samba (Finger Poppin’ 1959)
Omar Sosa & Paolo Fresu – S’inguldu (Alma 2013)
Klazz Brothers & Cuba Percussion – Summertime (Live in Concert 2009)
Roberto Fonseca – Aggua (Yesun 2019)
Nyilván egyáltalán nem mindegy a latin jazz-en belül sem hogy melyik irányzat, de töredelmesen bevallom, hogy ezt igazából pontosan csak akkor tudom meghatározni, ha utána olvasok. Szóval mint megtudtam, Fonseca az afro-kubai stílus új generációjához tartozik. Amit viszont a zsigereimben érzek az az, hogy állati jól tolja. Olyan tempóban árad belőle az életkedv, hogy emer legyen a talpán, aki ülve marad. És igen tulajdonképpen ez volna az én konklúzióm a latin jazzel kapcsolatban. Nem mintha nem érné meg a komoly elemzést, de mégis nálam mindig a mozdulni vágyó porcikák győzedelmeskednek, a hidegen számító agy felett. Mire észbekapok gondolataim már háromszor körbetáncoltak. Persze lehetne sokat-sokat mesélni arról, hogy van ez összerakva, hogy mennyire fontos az egész lüktető ritmikája, a töméntelen mennyiségű ütőhangszer (tulajdonképpen itt még a zongora is inkább ütős). Meg aztán ott van ez a sistergően forró hangzás, aminek a titkát még sok-sok meghallgatás után sem tudom megfejteni. De úgy érzem ez is valahogy a ritmuson, vagyis a tempón múlik, meg persze azon az energiától duzzadó hangszínen, amin minden egyes hangszer szól. De igazából minden ilyesmi eltörpül amelett az elemi öröm mellett, amit az egész sugároz. Igazi gyógyító erő!
Notes 