V Harmincegyedik hét – BEBOP

Tetszik, nem tetszik, azt biztosan nem lehet vitatni, hogy ezek a muzsikusok a mesterségbeli tudás elképesztő magas fokára jutottak. Szokták mondogatni, hogy a jazz magában is a muzsikusok zenéje és ahhoz, hogy megértsük, főleg hogy meg is szeressük, muszáj konyítani valamit a zenéhez. Nem vitatkozom, általában valóban nem adja magát könnyen. De a bebop a maga eszeveszett tempóival, szédülten cikázó melódiáival és disszonanciákat halmozó akkordjaival, ha lehet méginkább túlfeszíti a húrokat. Teljesen irracionális, hogy valaki képes ebben a tempóban mozgatni az ujját, vagy hovatovább gondolkodni, nemhogy együtt játszani. Ez is bizonyítja, hogy hőseink Diz-től (Dizzy Gillespie) és Bird-től (Charlie Parker) kezdve osztályon felüli játékosok.

De ha nem csüggedünk el attól, hogy mi földi halandók nem teljesen értjük, hogy mi is történik, elérkezik az a pillanat, amikor ráérzünk ennek a kimondhatatlanul vidám, őrülten vicces stílusnak az ízére. Észre se vesszük, hogy mi is felültünk erre száguldó járműre, ami kicsit rángat is, és már ami kezünk lábunk is jár, veri a taktust olyannyira, hogy kapaszkodni is elfelejtünk. Király érzés, nem?

Dizzy Gillespie – Salt Peanuts (Dizzy Boogie 2017)

Charlie Parker – Ko Ko (1945)

Sonny Stitt – Ornithology (Stitt Plays Bird 2013)

Fats Navarro – Be Bop Romp (Nostalgia 1947)

Bud Powell – Anthropology (Live in Copenhagen 1962)

Tadd Dameron – The Chase (Live in Concert 1948)

Max Roach – Tune Up (Blue Haze 2014)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: