V Huszonhetedik hét – Happy BDay Mr McLaughlin!

Már sokszor írtam róla és valószínűleg fogok is. Hálás téma, az ő zenéjét hallgatva valahogy mindig könnyen jönnek a szavak. Annyira plasztikus, annyira emócionális, annyira magával ragadó, annyira időtlen. Ki hinné, hogy a héten volt 80 esztendős’

Extrapolation (Extrapolation 1969)

Vélhetőleg ez az egyik legérettebb bemutatkozó album, amit valaha is kiadtak. Elképesztő mennyire magabiztosan, abszolúte hezitálás nélkül muzsikálnak együtt. Az erősen swingelő kezdet és a szinte provokatív téma után, egy merész bakugrással teljesen új dimenzióba katapultálnak minket. Hogy ez most a free-jazz-el határos, vagy egy sajátos korai-McLaughlin-féle fúziós kisérlet, azt düntsék el a szakemberek. Én csak annyit tudok de azt biztosan merem állítani, hogy ez hallatlanul izgalmas muzsika. Na meg azt, hogy elég durva, hogy innen vezetett felfelé McLaughlin pályálya.

Mahavishnu Orchestra – You Know, You Know (Inner Mounting Flame 1971)

„Indiai behatás blues skálával, rockos nyerseséggel vegyítve lobbantja lángra ezt a zenei világot.” – írja az All About Jazz kritikusa Walter Kolosky. Nem tudom, hogy az egyszerűsége vagy az őszintesége nyűgöz le jobban. Igen, van az a fajta zene – és persze előadó -, amelyiknek, vagy akinek egyáltalán nincs szüksége furfangra, trükkre, hogy zavarbaejtően fontosat mondjon. Itt is végestelen végig egy basszusmenetre és főleg a szünetekre koncentrálódó szóló motívumokra redukálódik a zenei folyamat. De mire a szám derekára érünk már elemi erővel dübörög a hallgatóban az a különös, dallam, azzal a nagyon-nagyon fáradt, dirty terccel a végén. Mire századszor meghallgatom, már érzem minden fájdalmát, keserűségét és az irdatlan terhet, amit cipel. Bármi is légyen az.

Miles Davis – John McLaughlin (Bitches Brew 1970)

Shakti – La danse du bonheur (Handful of Beauty 1977)

Ha valami, akkor ez a darab tökéletesen megmutatja mi az imádni való az indiai zenében. Történetesen az, hogy egyszerre képes tündöklően virtuóz és sajátosan meditatív lenni. A Shakti sok szempontból etalon. Ha túljutsz a hangzás idegenségén és megszokod a negyedhangos, nyugati fülnek talán kissé bizonytalan intonációs környezetet, egyszerre csak kezded észrevenni, hogy az egész egy csodálatos organizmussá formálódik. Ahogy a téma bemutatásában a szitár szerepére eggyé olvad gitár és hegedű szín; ahogy a gitár (McLaughlin) különös, konstans harmóniái vezetik és megtámasztják a vadul csapongó hegedű (L. Shankar) improvizációt; ahogy a tabla (Zakir Hussain) egy árva szempillantásig se hagyja nyugodni a tempót. Ó az a tempó!! Hagy lehet valami ennyire fürge anélkül, hogy hajszolt lenne. Be kell valljam, számomra az egész Shakti jelenség maga a csoda.

Mediterranean Sundance (Friday Night In San Francisco)

Első találkozásom vele a Friday Night in San Francisco, Paco de Lucia-val és Al di Meola-val közös albumuk volt. A három géppuska-kezű gitárvirtuóz, na meg a forró flamenco ritmusok teljességgel elbűvöltek már középiskolás koromban. Tetőtől talpig megmerítkezve a mediterrán napsugarak tengerében hallgattam újra és újra. Az a fajta zene ez, ami jottányit sem veszít erejéből, sőt egyre intezívebb lesz az idők során és vonzza ma is a rajongók százezreit

Time Remembered (Time Remembered 1993)

Lehet gitáron zongorázni? Az ötlet elég különleges, hogy tiszteletének kifejezéseként akusztikus gitárokon szólaltassa meg McLaughlin, Bill Evans darabjait. De ha jobban belegondolunk, végülis mindkettő húros hangszer, szóval a közös nevező megvan. A kristálycsengésű hangzás és a tág, modális harmóniák pedig a mindent megszépítő emlékezet birodalmába repítenek minket. Vagy ez már a megdermedt, sosem felolvadó idő, amelyben az emlékek is csak a jég üveghangjain keresztül sejlenek át? Felejthetetlen és reménytelen. Ó mennyire szép!

Belo Horizonte (Belo Horizonte 1981)

Amikor ezt a számot hallgatom, folyton az az érzésem, hogy hiába próbálom ekapni a tempót, és követni ezt a szédítő száguldást, a lényeg valahogy mégis mindig meglóg előlem. Olyan az egész mint valami össznépi fogócska, hol egyik hol másik szólam ugrik meg. És ha egy-egy unisonoban egymásra is találnak, biztos hogy a következő másodpercben valaki nekilendül. Nekem mindenképpen McLaughlin a nyertes, és nemcsak a tempó miatt. Tessék csak meghallgatni még ebben az észvesztő virgában is minden hangja értelmes. Lenyűgöző!!

Raju (Five Peace Band Live 2010)

Five Peace Band – hogy a szcientológia meg a buddhizmus jól megférnek-e az “öt békében” azt nem biztos, hogy megtudjuk ebből az albumból. De azt igen, hogy John McLaughlin és Chick Corea együtt-muzsikálása osztályon felüli kategória. Persze ne feledkezzünk meg a quintet többi tagjáról sem, mert bizony példéul amit Kenny Gerrett művel a szaxofonon, arra sincsenek nagyon szavak. Christian McBride ezúttal basszusgitáron mutatkozik be, azt hiszem joggal állíthatjuk, hogy ennek a hangszernek is mestere. Ez megint az a koncert, amit az ember keserűen sajnál, hogy nem volt jelen. Ott vannak ezek a teljesen különbőző egyéniségek a színpadon és ki tudja, mi módon, de szétválaszthatatlanul kapcsolódnak össze az alkotásban. Zenéjük még felvételről is úgy sugároz, hogy kiakadna tőle a számláló, csakhogy ettől a sugárzástól meggyógyulunk. (az ő jutalmuk pedig a jól megérdemelt Grammy díj)