A 2021. év legnépszerűbb zenéivel (persze itt a Notes-on) köszönjük meg minden kedves Olvasónknak, hogy idén is velünk tartottatok!!
… és kívánunk 2022-re is zenében és egyéb örömökben gazdag Boldog Új Évet!!!!!
Weather Report – Harlequin (Heavy Weather 1976)
Egek, micsoda pazar hangzás! Wayne Shorter kompzíciója olvad, mint csokoládé a napon. Vannak elemzők, akik hiányolják a karakteres melodikát, de a magam részéről éppen azt élvezem, hogy bele lehet merülni ebbe a hihetetlenül lágy textúrába. Arról nem is beszélve, hogy milyen egyéni hangszeres teljesítményeknek lehetünk a lubickolás közben fültanúi. Vagyis de! Mondjuk csak el, hogy Pastorius (basszus), Zawinul (billentyű) és Shorter (szaxi) olyan mértékben simították el és össze a sarkokat és az éleket játékukban, hogy ezen a közös felületen még a dob se üt lukat. És nyugodtan lehetünk arra is figyelemmel, hogy ezek öten, hogyan beszélgetnek egymással szavak nélkül. Hát lehet ezt nem szeretni?
Return to Forever – The Musician (Musicmagic 1977)
Chock Corea kompozíciója egészen sajátos hangulatot áraszt. Lehet, hogy többen kakukktojásnak érzik ebben a válogatásban, de a magam részéről nem venném olyan szűken az értelmezést. Mindenesetre ez valamivel több és egyszerre kevesebb is, mint egy sima funk nóta. És én igazából arról a szegmensről szeretnék beszélni, amivel biztosan több. Mágpedig arról az elképesztő éneklésről, amivel az exmahavishnu-s Gayle Moran teszi fel a koronát az egyébként is rendkívül izgalmas zenei szövetre. Hangjának lágy fátyola keretezi és kontrasztálja a ritmikus, szaggatott hangszeres szólamokat. A dallam pedig, amit megszólaltat egyenesen az irracionális kategóriába transzformálja a zenei anyagot. Persze lehetne még beszélni sokáig, a sajátos már-már nagyzenekari hangzásról, meg Stanley Clarke bőgőszólójáról, de mindig oda lyukadok ki, hogy ennek a számnak Moran a királynője.
Oregon – Yet To Be (Live in Concert 1987)
A Trilok Gurtuval koncertező Oregon számomra egyfajta zeneünnep, már csak azért is, mert annak idején ebben a felállásban hallottam őket először koncerten. Zenéjük kecsesen hajlékony melodikus indái szinte észrevétlenül fonódnak az ember köré, mert bizony ezt a muzsikát mindenestől a dallam irányítja. Az oboától pedig kap az egész valamiféle, nem is evilági hangzást. Lehet hogy tényleg Csodaországban járunk, aminek a törvényeit valószínűleg csak ők értik teljesen. Sokat gondolkodtam már rajta, vajon miféle kohézió tartja ezt egyben, de a tempó/metrum kliséken nem sokkal jutottam túl. És a végén mindig oda lyukadok ki, hogy ez valami megfejthetetlenül titokzatos és gyönyörű.
Richard Bona – Kurumalete (The Ten Shades Of Blues 2009)
Bona esetében az afrikai gyökerek teljesen letagadhatatlanul szövik át, táplálják és keltik életre a zenei folyamatot. Ha a melodikai, ritmikai és harmóniai, tehát szűkebb értelemben vett zenei elemeket hallgatjuk, akkor is tökéletesen tetten lehet érni azt hihetezlenül életvidám és szinte nemtörődöm lazaságot, amivel csakis afrikaiak tudnak muzsikálni. De ami szerintem még egyet dob ezen a feelingen, az a nyelv, amin énekel. Eszembe sem jut találgatni, hogy a tömérdek kameruni dialektus melyikén szól hozzánk. Az viszont annál inkább csigázza az ember fantáziáját, hogy miként lehet egy nyelv ennyire természetes és kifejező, hogy szinte értjük a szavakat. Olyen mintha az emberiség bölcsőjéből, valami nagyon-nagyon ősi, mindent átitató lüktetés indulna be és ragadna át ellenállhatatlanul a hallgatóra is. Egy biztos, hálásak lehetünk a sorsnak, hogy van egy Bonánk, aki mindezt tolmácsolja.
Brad Mehldau Trio – Little Person (Blues And Ballads 2016)
Mindig ámulatba tud ejteni, hogy a pentatóniának micsoda megrázó erejű őszinte tisztasaga van. Itt is, ahogy javarészt öthangú fordulatokkal Mehldau zongorája elindítja, úgy érzi az ember, hogy azon a nyelven szól, amin csakis igazat lehet beszélni. Hallgatom, ahogy a dob meg a bőgő leheletfinoman csatlakozik, vigyáznak nehogy megzavarják ez a törékeny hangulatot és persze sikerül nekik még bennsőségesebbé varázsolni azt. Mindeközben, ahogy a zongora rajzolja tovább azt a csodálatos melódiát, az embernek az az érzése támad, hogy Meldau pontosan tudja, hogyan kell énekelni ezen a hangszeren. Az első hangtól az utolsóig meseszép.
Garbarek & Hilliard – O salutaris hostia ( Officium 1994)
Pierre de la Rue, flamand komponista motettája már önmagában is a reneszánsz vokális zene kis gyöngyszeme. Elképesztő az a leheletfinom selymesen síma harmóniafűzés, ami megvalósul a tökéletes szinkronban mozgó énekszólamokon. Hilliardék pedig, pontosan tudják, hogyan kell ezt előadni. Hangjukban sehol egy él, egy zökkenő, egyszerű, sallangmentes és mégis valami csodálatos spirituális energiával átitatott az előadásuk. És akkor erre jön rá Garbarek szaxofonja, aminek a színe hol belesimul, hol elszabadul a vokális felülettől. Olyan mintha együtt gondolkodva, átszellemülve, azon nyomben értelmezné is számunkra a mondanivalót. Egyerűen csodálatos!
Herbie Hancock – Doin It (Secrets 1976)
Hogy mit is csinál Herbie Hancock? Szerintem alapvetően funky-t, és – te jó ég – mennyire menőt! Ahogy a gitártól kedve szép sorben lépnek be a szólamok, az egész olyan mint egy ilyen oktatófelvétel. Vagy mintha looperrel csinálták volna, mellesleg kb. olyan pontos is. A funky-ban az a legjobb, ahogy a szünettel bánik, az egyes hangszerek különböző apró motívumokkal jönnek, minden kis dallam szaggatott, tele van lukkal. De ezek a szünetek komplementer módon viszonyulnak egymáshoz, így együtt játszva őket, kialakul egy jellegzetes, és állati izgalmas ritmikus felület. Hancocknál pedig még jőn hozzá a pazarul ötletes hangszín és kész is a hihetetlenül cool koktél. És ha még ez sem lenne elég üdítő, akkor hallgassuk csak a szinti szólót a szerző ujjai nyomán, nem is hivalkodik csak egyszerűen atomkirály.
És íme a két legnépszerűbb tematikus válogatás:
/https://notes7.blog/2021/02/19/iv-harmincnegyedik-het-in-memoriam-cc/
/https://notes7.blog/2021/02/19/iv-harmincnegyedik-het-in-memoriam-cc/
Notes 