Ezen a héten megint a hőskorba kirándulunk. Nem tudom mások hogy vannak vele, de szinte bármit is hallgatok a swing, vagy a bebop korszakból az valahogy felvidít, akkor is ha szomorú. Hőseink tudnak valami elképesztően fontosat, könnyedek és szórakoztatóak lenni, akármilyen nehéz életet is élnek amúgy. Sőt sokszor úgy tűnik a muzsikálás számukra is a legjobb menedékhely. Ebben a világban egyszerre van értelme a toleranciának, a megbecsülésnek, a színpadon mindenkinek van lehetősége, hogy hozzátegye a a magáét a nagy egészhez, és csak a tehetség és a befektetett munka befolyásolhatják a végeredményt. És persze ők talán még nálunk is jobban élezik.
Parker & Gillespie – An Oscar For Treadwell (Bird and Diz 1950)
Django Reinhardt – Taj Mahal (Live in Concert 1937)
Count Basie – Midnite Blue (Atomic Basie 1958)
Duke Ellington & Johnny Hodges- Prelude To A Kiss (1948)
Hát igen, itt pedig megcsodálhatjuk a kromatika (félhangosság) diadalát. Zseniális, bár korántsem új ötlet, a vágy kifejezésére ezt az eszközt használni. Ilyesmit már a 19. századi, romantikus szerzők is csináltak, pl. Wagner. De azt se venném biztosra, hogy Ellington ismerte volna a Trisztán és Izoldát, szóval inkább arra hajlok, hogy egymástól függetlenül történt. De akárhogyis a Prelude to a Kiss egy apró remekmű. Gyönyörű gazdag harmóniaszőnyeg simul a finoman kúszó, kanyargó dallam alá (nekem mindig a padon ülő szerelmespár jelenet jut eszembe, amikor a fiú azon mesterkedik, hogy tudná átkarolni a lányt). Hodges szaxofonja pontosan azt az expresszív tónust fogja meg amitől még a kő is meglágyulna nemhogy a női szívek…
Artie Shaw – Temptation (Remastered 2018)
Charlie Mingus – Mood indigo (MIngus 1963)
Oscar Peterson – Heve You Met Miss Jones? (We Get Requests 1968)
Notes 