V Tizenhatodik hét – Rendhagyó standardiáda

Miles Davis – Footprints (Miles Smiles 1967)

Wayne shorter zseniális számának Miles-féle interpretációja nem kevésbé figyelemre méltó mint az eredeti. Muszáj megemlíteni a zenésztársakat is, mert ennek a legendás kvintettnek tagja volt Miles-on és Shorteren kívül, Herbie  Hancock zongorista, Ron Carter bőgőn és Tony Williams a doboknál. Ha valakit addig nem győzött volna meg, attól a pillanattól, hogy ők eljátszották, végérvényesen beíródott a jazztörténelembe. Kicsit gyorsabb tempót vesznek, ami lendületet ad a folyamatnak.  Micsoda pillanat, amikor ehhez képest is kicsit meglódul a groove, és megszabadul a kötelékeitől. Hatalmas, gyönyörű, mély lélegzet. A dallam pedig azt hiszem, itt nyeri el az igazi formáját, amikor Miles és Wayne különös kvartmenete felejthetetlen, fanyar ízt ad neki. A szólókról nem is beszélve, szédületes ötletgazdagsággal járják körül a zenei alapgondolatot, egyenként és együtt is fenomenális zenélést csapva. Hallgatod, és valahol azt is megérted közben, miért mondják, hogy halhatatlanok.

Jaco Pastorius – Blackbird (Word of Mouth 1981)

Különös, sejtelmes valami lesz a darabból az ikonikus basszusgitáros keze nyomán. A szájharmonika dallam és a basszusra adaptált kíséret, mintha sokszoros szűrőn hallatszana csak. Ahogy a fő szólamok elhalkulnak, erősödnek ki az éterben, amúgy meglevő zajok, zörejek. A dallam vetülete egy másik dimenzióban, totális konverzió. Vagy az is lehet, hogy ez a katlan, amelyben a szám ötlete kiforr, a káosz ami renddé formálódik egyszer. Érdekes az is, hogy Pastorius mennyire ragaszkodik az orgonaponthoz, gyakorlatilag az egész idő alatt megtartja a mélyben, mint valami origót, egy folyamatosan mozgó rendszer, kiinduló, viszonyítási pontját. Nekem bejön ez a vibráló sokszínűség, utalásszerűség. Ja és itt a bizonyíték, hogy Herbie Hancock a Fehér Háznál kicsit régebb óta foglalkozik a dallal (merthogy ő szintizik ám).

SFJazz Collective – All Blues(Live at SFJAZZ Center 2016)

Ami az SFJazz feldolgozását illeti viszont, talán nem túlzás állítani, hogy iskolapéldája lehetne, hogy mi módon kell gigászok árnyékában, önálló értéket teremteni. Természetesen, ha a hangszeres teljesítményeket méltatjuk, mindenki kiváló értékelést kap. A trombitás Sean Jones-t külön kiemelném, aki egész jól vizsgázik, mint Miles-imitátor, és külön tisztelet, hogy nem viszi túlzásba. Zseniális a fúvós-szekció bevezető motívuma (Edward Simpson, a zongorista munkája), nemcsak azért, mert kicsit szokatlan harmóniamenete azonnal teljesíti a figyelemfelkeltő funkciót. Hanem mert arra igazából csak a végén figyelünk fel, hogy milyen gyönyörűen kontrasztál a szám eredeti basszus és harmónia motívumával. Szűk állás a tággal, lefelé a felfelével, fúvós szekció a ritmus szekcióval felelget a kódában, ahogy múlt és jelen reflektál egymásra. Ez igen!

Kenny Garrett – Lonnie’s Lament (Persuance: Music Of John Coltrane 1996)

Pont az a jó a jazzben, hogy meg tudja mutatni hányféle arca lehet ugyannak a dallamnak. Már Gerrett kicsit érdes hangú altjától is egész más lesz Coltrane dalammaának karaktere, kicsit derűsebb, kicsit kevésbé meditatív. Nagyon szép a szaxi szóló, de nekem az igazi meglepetés akkor következik, amikor Metheny a kiséretből kilépve szólózni kezd. Az ő sajátos gitár soundja teljesen váratlan, de magához a témához meglepően jól passzoló ízt hoz be. Kb. mint a sós karamella, ki gondolná, hogy tényleg finom.  Nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy a doboknál nagy kedvencem, Brian Blade nagyszerű, mint mindig. Na és az a parádé, amit a végén csapnak! – kár hogy lekeverik, órákig hallgatnám még. 

Roland Alphonso – Song For My Father (Live in Concert 2007)

Jesszusom mi ez?! Ős-reggae, kreol-lakodalmas? Bevallom még sosem hallottam ilyet, úgyhogy utána kellett nézzek. Szóval jelentem, a stílus neve ska és valóban van köze a reggae-hez, csak fordítva. Ebből a jamaicai jazz, blues és calypso irányzatokat vegyítő dologból jött létre. Mindenesetre az biztos, hogy nagyon szórakoztató és rendkívül jól áll a Song For My Father-nek. Bírom az egykedvűségét, a nemtörődömségét és hogy egy kósza pillanatig sem veszi magát komolyan. Lazuljunk mi is vele!

Herbie Hancock – On Green Dolphin Street(The Piano 1979)

Mindig is nagyra értékeltem a tudását, de amíg ezt a feldolgozást nem hallottam, valahogy Herbie Hancockról sosem az jutott eszembe, hogy költői, vagy elgondolkodtató lenne. De itt ahogy egyetlen sémára felépíti a kíséretet, mintha ugyanaz a gondolat férkőzne minduntalan a tudatunkba. Valami, amit képtelenek vagyunk elengedni. Ez az impresszív, gazdag talaj táplálja, simogatja, csalogatja elő a dallamot, amelynek indái aztán mindent behálóznak és életben tartanak. Mintha ez az egész valahol a lélek legtitkosabb zugaiban zajlana, ahol kincseinket őrizzük. Békét, megértést, szeretetet…

Ben Williams – Smells Like Teen Spirit (Coming of Age 2015)

Itt derül az ki, hogy valójában mit ér ez a dallam, mert a fiatal bőgős lehántja az összes külsőséget, majdhogynem szégyenlősen lép elő, ahogy a kíséret csak egy vékony, áttetsző palástot borít a vállára. Meglepően jól áll a Nirvana dalnak ez a csupaszság, a mesterkéletlen egyszólamúság, hiszen a kíséretet a dallam hosszú értékei közé tolja be. Így a hangszerből adódó mély tónus ellenére, a dallamból és a kíséretből egységes, mégis finoman áttört, csipkeszerű zenei felület jön létre. Ez azért elég szépséges…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: