Richard Bona – Kurumalete (The Ten Shades Of Blues 2009)
Bona esetében az afrikai gyökerek teljesen letagadhatatlanul szövik át, táplálják és keltik életre a zenei folyamatot. Ha a melodikai, ritmikai és harmóniai, tehát szűkebb értelemben vett zenei elemeket hallgatjuk, akkor is tökéletesen tetten lehet érni azt hihetezlenül életvidám és szinte nemtörődöm lazaságot, amivel csakis afrikaiak tudnak muzsikálni. De ami szerintem még egyet dob ezen a feelingen, az a nyelv, amin énekel. Eszembe sem jut találgatni, hogy a tömérdek kameruni dialektus melyikén szól hozzánk. Az viszont annál inkább csigázza az ember fantáziáját, hogy miként lehet egy nyelv ennyire természetes és kifejező, hogy szinte értjük a szavakat. Olyen mintha az emberiség bölcsőjéből, valami nagyon-nagyon ősi, mindent átitató lüktetés indulna be és ragadna át ellenállhatatlanul a hallgatóra is. Egy biztos, hálásak lehetünk a sorsnak, hogy van egy Bonánk, aki mindezt tolmácsolja.
Mulatu Astatke – Yekermo Sew (Ethiopiques Vol.4. 1998)
Tony Allen – Moanin’ (Tribute to Art Blakey 2017)
Fela Kuti – Igbe (Gentleman 1975)
Elgondolkoztató, hogy vajon van-e, és ha igen mi is az az attribútum, ami minden körülmények között felismerhetővé teszi az afrikai hatást a zenében. Véleményem szerint lehet, hogy konkrétan nem is a zenében kell keresni. Szóval, hogy talán létezik egy zene előtti zene, ahol még nincs elválasztva hang a mozgástól. Hiszen ezekben a zenékben, ahogy a nigériai Fela Kuti számaiban is, kitörölhetetlenül ott pulzál valami öntudatlan és egyben mágikus mozdulat. Ezeken a zenéken nem kell, megkockáztatom nem is szabad gondolkodni, csak hagyni magunkat berántani ebbe a önfeledt, rituális körtáncba. És csodák csodája, mire vége, garantáltan elfelejted az összes gondodat.
The Souljazz Orchestra – Negus Negast (Rising Sun 2010)
Cory Henry – Switch (Something To Say 2020)
Christian Scott – Twin (Stretch Music 2015)
Notes 