Metheny & Mehldau – The Sound Of The Water (Quartet 2007)
Keith Jarrett – London Pt.II (Testament 2009)
Nem tagadom, hogy az egyik olvasói vélemény indította el bennem a gondolatmenetet, hogy muszáj lenne beszélni a modern jazzről. Vagyis inkább, hogy bizony az atonális, ha tetszik “nem melodikus” zenének védelmére kell kelni. Persze azt is lehet mondani, hogy aki nem érti, ne hallgassa! De részemről megmaradt a remény, hátha lehet rést ütni az ellenkezés falán. Szóval hallgassuk csak meg nyitott füllel ezt a Jarrett opuszt!
Ha (figyelmen kívül hagyva, hogy a világ egyik legcsodálatosabb előadója játsza) tartózkodással, előítéletekkel közelítünk, nemigen hallunk mást, mint egy makacsul ismételgetett nyers basszusmotívumot, meg érthetetlen, idegesen ide-oda csapkodó összefüggéstelen hangcsoportokat. De ha képesek vagyunk nem annyira görcsösen ragaszkodni a konvencionális dallamközpontú elvekhez, kiderül hogy ez az összevisszaság számos ponton mégiscsak hihetetlen tudatossággal van megalkotva. Vegyük például ritmikai sajátosságokat, a kíméletlenül hajszolt tempót, ami a hallgatóban egyfajta sietség, űzöttseg érzetét kelti. Azok a percek ezek amikor semmire sincs igazán idő, arra meg végkép nincs hogy egy zenei gondolatot elejétől a végéig kifejtsünk, ötletek cikáznak körülöttünk, de mi loholunk tovább. Aztán ott van a hangszín, ami eléggé vaskos, majdhogynem érdes, de szerintem annyira szépen illeszkedik a tempó által megalapozott fejvesztett rohanáshoz. És hogy a dallami sajátosságokat se felejtsük el, figyeljük meg hogyan feszül rá az egész dolog a basszus által sulykolt G hangra. Mint egy rögeszme, vagy akár lehetne a maga félelem is… Szép énekelhető dallam nyilvánvalóan nincs, de ó egek mennyire kifejező!!!
John McLaughlin – Lockdown Blues (Liberation Time – 2021)
Joe Zawinul – Want Some Tea, Grandpa? (My People 1996)
Wayne Shorter – Beauty And The Beast (Native Dancer 1975)
Steps Ahead – Blue Montreux (Steppin’ Out 2016)
Trio Chemirani – Azadeh (Invite 2012)
Notes 