V Harmadik hét – Maqamat

Hijaz  – Hiwar (Dunes 2007)

Ennek a számnak alapvetően nem túl sok köze van a jazz-hez, de annyira jól tetten érhető az arab zene alapvető struktúrája, hogy úgy gondoltam megfelelő bevezetés lesz ebbe a titokzatos, egzotikus világba. A jellegzetes dobok, a derbuka, meg a dumbak és  bársonyos hangú oud teremtik meg az alaphangulatot. A dobok egyfajta előre megállapodott ritmikai pattern mentén rögtönöznek, és persze csodásan gazdag, folyamatosan változó felszínt hoznak. De az egész savát-borsát a dolog melodikai alapvetése, a maqam adja. Ez kicsit több mint egy skála és hajszálnyival kevesebb mint egy igazi dallam. De a játékos ezt az alapot használja végig témához és az imrovizációhoz. A hétfokú hangsor persze meg van bolondítva néhány mikrohangközzel, és ettől az egész nyugati fülnek kicsit hamiskásnak tűnik. De nyugalom, abszolút szándékos és teljesen megszokható, sőt az én ízlésemnek egyenesen varázslatos, semmivel össze nem téveszthető zenei szövet jön létre.

Rabih Abou-Khalil – Catania (Al-Jadida 1991)

Az arab jazz-el való ismerkedésem legelső, és sokáig egyetlen állomása volt Khalil. Legelőször az oud gyönyörű, telt hangja nyűgözött le, olyan mintha kissé lazára hagynák az amúgy is vastagabb húrokat. A második körben, emlékszem azon tűnődtem egy darabig, hogy mennyire szabadak és jellegzetes hangvételűek az improvizációk, annak ellenére, hogy ott kattog alattuk a ritmikai ciklus meg a basszus orgonapont. Aztán persze jött a többi megfigyelés: mennyire analóg a szerkezet az indiai zenével, hogyan ötvöződik mindez a jazz-el. A végkövetkeztetés pedig nyilvánvaló – én ezt nagyon bírom.

Dhafer Yussef  – Electric Sufi (Electric Sufi 2001)

Anuar Brahem  – Bahia (Blue Maqams 2017)

Azon túl, hogy egy hangszeren az avatott kéz micsoda bravúrokat tud végrehajtani, talán még sokkal fontosabb, hogy egy előadó képes-e zenéjével történetét mesélni, a hallgató számára érzelmeket közvetíteni. Nos Anouar Brahem mindennek nagymestere. Zenéje olyan erővel sugárzik, hogy készakarva  se nagyon képes ellenállni neki az ember, meg persze miért is kellene. Olyan jó átadni magunkat ennek a gyönyörűséges, keserédes hangulatnak. Aztán ha néhanapján felébred az elemző kedv is, megfigyelhetjük milyen az, ha egy muzsikából kimarad a magas regiszter. Meg hogy ez a három zenész (Brahem oud; Holland bőgő; DeJohnette dob) miként szövi körénk az ezeregy éjszaka egének ragyogó, mélykék szövetét.

Joseph Tawadros – Freo (Band of Brothers 2010)

Hijaz  – Chemsi (Chemsi 2010)

Hadouk Trio – Dragon de Lune (Shamanimal 1999)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s