IV Ötvenkettedik hét – 4 ÉVES

McLaughlin & Santana – Let Us Go Into the House of the Lord (Love Devotion Surrender 1973)

Nehéz megmondani, valójában mit is hallunk, “szürreális színekben játszó pillangórajt”, “a tiszta zsenialitás pillanatát”, vagy az örökkévalóságban feloldódó lélek zenéjét. De az egészen bizonyos, hogy a két gitárfenomén valami egészen kivételes dolgot hozott össze. Az egész album tetőtől talpig kettejük spirituális dialógusával van átitatva. Mester és tanítvány közös meditációja. A Let Us Go egy tradícionális gospel dallam, és McLaughlin-ék feldolgozása ezt a spirituális alaphangot ragadja meg, és fokozza már a lassú bevezetőben szinte az extázisig. Aztán következik a gyors rész, és ők az ismétlődő basszus és a latin percussion felett, két akkordon hintázva, mintegy kettős spirálon húzzák egyre feljebb és feljebb egymást és persze minket is. Zenéjüket hallgatva az ember kicsit megérzi a Végtelent, de valahogy mégsem marad egyedül vele. Eszméletlen!

Pat Metheny –  Lonely Woman (Live in Lugano 2004)

Hát Hölgyeim és Uraim lehet fanyalogni, hogy a jazz így meg úgy nem is  művészet, meg hogy a zenészek csak nyekeregnek a jobb sorsra érdemes hangszereken. De nem hiszem, hogy abba amit itt hallunk, bármilyen módon bele lehetne kötni. Ezek hárman (Metheny, McBride és Sanchez) olyan tökélyre vitték a muzsikálást, amit a magam részéről csakis a művészet kifejezéssel tudok illetni. Érdemes figyelni, milyen leheletfinoman építkeznek, szinte észrevétlen emelkedésben sűrűsödésben, hogy aztán 6:05 körül a kódában már tényleg valami esszenciálisan éteri szólaljon meg. Zenéjük úgy figyel befelé, hogy közben egy kósza pillanatra sem veszíti el a hallgatóját, sőt viszi magával egyre beljebb a melodoikus és harmonikus gyönyörű belső világba. És ne felejtsük, mindezt élőben!!

Joe Zawinul – In A Silent Way (Zawinul 1971)

Miles Davis – In a Silent Way (In a Silent Way 1969 )

Na itt egy melódia, ami alapvetően Zawinul kompozíciója, de a hírek szerint komoly sikere volt zenész berkekben, úgyhogy Canonnball Adderley alul is maradt Miles-szal szemben a további feldolgozást illetően. Gondolom Zawinul amellett, hogy ilyen megtiszteltetést ostoba lett volna visszautasítani, de maximálisan elégedett lehet azzal, ami darabjával történt. És ha meghallgatjuk egymás után a két változatot, talán minket is enged bepillantani a kulisszák mögé. Az orgonapont (kitartott basszushang) felett megszólaló gyönyörű dallam és a varázslatosan csillogó orgona arpeggio-k csak a keretet, kiindulópontot és megérkezést, adják a Miles-féle változatnak (20. perc környékétől). Közben pedig a muzsikuscsapat felfedező útra indul, valahová az ismeretlenbe. Nincsenek korlátok, szabályok. Ami itt megvalósul, az 20 percnyi esszenciális kreativitás.

John Coltrane – Aisha (Olé Coltrane 1961)

Hát én nemigen tudok ennél szebbet (legfeljebb ehhez hasonlót is csak néhányat). Tyner kompozíciójának már a basszusmenetétől is elalélok. Ahogy a két kvintoszlop egy szempillantás alatt kijelöli a hangnemet és a hangvételt is, a meseszép és csodásan cool dallam már csak ráadás. Azt csak később vettem észre milyen finom ellenmozgás van a basszus és a melódia között. Aztán jönnek sorban a szólók, de bármelyiküket hallgatjuk is, Hubbard-ot trombitán, Tynert zongorán vagy magát Coltrane-t a tenor szaxin, meggyőződésünk egyre csak erősödhet, hogy igaza van azoknak, akik azt állítják hogy ez a track felér Coltrane legszebb kompozíciójához  a Naimához. És persze az előadás is makulátlan.

Brecker Brothers – African Skies (Out Of The Loop 1994)

Szoktam Breckeréket azzal vádolni, hogy olyannyira tűpontos a zenéjük, hogy  a szakmai tökély mellett, igaziból már nem ér el a hallgató szívéig. Nem úgy ez a darabjuk. Egyrészről persze ott a csodálatosan megkomponált és felépített, elképesztően gazdag percussion és szinti alap, ami mintegy varázsszőnyeg körülöleli és a magasba repíti a hallgatót. Oly mesterien temperálják az egész felületet, hogy szinte érzed a mámorítóan forró afrikai levegőt és hagyod magad sodortatni az áramlattal. Mert ez egy igazán jó vibe, életerős, vidám, kifogyhatatlan. Michael Brecker pedig fantasztikusan szaxizik. Ú de jó is ez!

Esbjörn Svensson Trio – The Unstable Table (Viaticum 2005)

Atyavilág, hova megy ez… a szám felénél úgy érzi az ember, ennél tovább már nem lehet fokozni a feszültséget. És tényleg le is állnak. Egyedül marad Svenson, valami olyan olyan szólót játszik, amibe belekáprázik az ember füle. Csodálatosan csillogó és egyben nagyonis határozott zongora-soundja, abszolút különvélemény az eszeveszett száguldás után. Aztán persze visszajönnek a többiek és kiderül, hogy csak egy pillanatnyi levegőt kaptunk, kezdődik megint. Még nem tudom, miről szól ez igazán, csak azt hogy eléggé fáj.

Herbie Hancock – Doin It (Secrets 1976)

Hogy mit is csinál Herbie Hancock? Szerintem alapvetően funky-t, és – te jó ég – mennyire menőt! Ahogy a gitártól kedve szép sorben lépnek be a szólamok, az egész olyan mint egy ilyen oktatófelvétel. Vagy mintha looperrel csinálták volna, mellesleg kb. olyan pontos is. A funky-ban az a legjobb, ahogy a szünettel bánik, az egyes hangszerek különböző apró motívumokkal jönnek, minden kis dallam szaggatott, tele van lukkal. De ezek a szünetek komplementer módon viszonyulnak egymáshoz, így együtt játszva őket, kialakul egy jellegzetes, és állati izgalmas ritmikus felület. Hancocknál pedig még jőn hozzá a pazarul ötletes hangszín és kész is a hihetetlenül cool koktél. És ha még ez sem lenne elég üdítő, akkor hallgassuk csak a szinti szólót a szerző ujjai nyomán, nem is hivalkodik csak egyszerűen atomkirály.

Keith Jarrett

Hát azt hiszem sejtem miért ezt a track-et választotta Jarrett új albuma promóciójának. Ebben is megvan az a csoda, ami rá annyira jellemző és teljességgel utánozhatatlan, ahogy valamiképpen a legkommerszebb melódiát és harmóniákat örök értékké tudja nemesíteni. Mindegy hogy mihez nyúl, mindegy hogy téged milyen állapotban talál meg, a vége mindig ugyanaz a tetőtől talpig borzongató, egész lelket átjáró érzés, hogy ez az ember képes a te belső hangszereden játszani. Olyan tájakra visz, ahol a gyönyörűség természetes és testet ölt a hamónia. Köszönjük, hogy van!

Jan Garbarek – Brother Wind March (Live in Nancy 2004)

Sokszor hallottam már teoretikusokat, szakértőket meg kritikusokat fejtegetni, hogy mi is igazából a kortárs jazz. De a végén mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy nem igazán érdemes ezeket a dolgokat kategorizálgatni. Annál inkább megéri hallgatni. Ahogy ezek négyen (Jan Garbarek szaxofon, Rainer Brüninghaus keyboard, Eberhard Weber bőgő, Marilyn Mazur dob) totális jelenlétben, egyszerre hihetetlen szenvedéllyel és fegyelemmel alkotják meg a maguk egészen különleges univerzumát, azt nemigen lehet csakis jelenidőben értékelni. A vicces az, hogy ezen a neméppen újdonat felvételen is döbbenetesen szuggesztív. Szóval, hogy itt és most is van értelme. Hú de ott lettem volna…

Marcus Miller – Funk Joint (Free 2007)

Azt hiszem ezután a szám után a dögösség fokmérője egy Marcus kéne legyen. Hősünk egészen pontosan megmutatja, hogyan kell tempót, hangszínt és legfőképp hangmagasságot választani, hogy a közönségnek a zsigerei válaszoljanak, beinduljon a vérkeringés nyaktól lefelé. Nem mintha Miller által nem lenne a dolog teljesen szépen átgondolva. Vegyük például a szeptím párhuzamban futó fúvós témát, amiből persze nem a 7 hang távolságot érzékeljük, hanem hogy egyszerű és valahogy mégse az. Lehetne arról is ódákat zengedezni, hogy mennyire gyönyörűen valósulnak meg a funky, fentebb már emlegetett alapszabályai. De valójában ez mind eltörpül amellett, ahogy ez szól. Kedves Barátom, ez az amit tilos telefonon hallgatni. Ha teheted, indítsd csak el a hi-fi-den és rögtön fogod érezni miről beszélek.

Maria Schneider – Walking By Flashlight The Thompson Fields 2015)

Nos itt pedig az hallható, hogy hol tart a big band muzsika ma. Maria Schneider a zenekar vezetője és kompnistája sok tekintetben mestere, Gil Evans nyomdokain jár. De mindezzel együtt nagyonis megtalálta a maga egyéni hangját. Figyeljük csak azt a pazar zenei felületet, amit a bigband hangzásból kikever. Zenekara egyetlen együtt-lélegző organizmus, a komponista hangszere, amely bámulatos közvetlenséggel fogalmaz meg hangulatokat, érzéseket ebben a szavak nélküli, mégis tökéletesen megérthető világban.

Jaco Pastorius – Portrait of Tracy (Jaco Pastorius 1976)

Ha csak a dolog hangszeres oldalát nézzük, akkor is jó sokáig lehetne elemezgetni, hogy hogyan van ez összerakva. Hogy fér rá egy hangszerre három szólam? Az egymásnak felelgető basszus- és harmóniamenet, vagy a szék harmadik lába, az éteri melódia. Na igen a dallam, ami kivétel nélkül úgynevezett üveghangokból áll össze (a játékos nem fogja le teljesen a húrt, csak érinti – az ilyenkor létrejövő jellegzetes csengésű hangszínről kapta a nevét a technika). Gondolom mindenki számára érthető, hogy mitől tartják Pastoriust a basszusgitár atyamesterének, és miért van az hogy, Marcus Millertől Victor Wootenig mindenki, de mindenki az ő játékából tanul. És akkor még nem is is említettük azt, hogy amint a cím is utal rá, feleségének dedikálja. Hogyan is lehetne meghatározni azt feelinget, amit Pastorius megteremt? 2 and a half minutes in heaven…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s