IV Ötvenegyedik hét – 2000 után is

Bár már előre tudom, hogy ez a poszt vitát fog generálni és azok a kedves olvasók, akik a régebbi jazz-ek szerelmesei talán nem is találnak ismerőst. De ki tudja, lehet hogy mégis megéri vetnünk egy pillantást a kétezres évek koncertpódiumára. Elismerem a kortárs jazz nem a legkönnyebb műfaj, de ha nyitottan közeledünk felé azért hamar megadja magát és csuda dolgokra lelhetünk. Itt van példának okáért a két legendás trió az e.s.t. (sajnos Svenson már nincs az éők sorában) és a Bad Plus. Eltérő a stílusuk, de mind két csapat lenyűgöző hangszeres tudással és csodás hangulatú dalokkal kápráztat el minket. Meg aztán a san francisco-i jazz tanszak tanáraiból létrejött all star kollektíva, számomra ők a megtestesítői annak, hogy kellő alázattal és szakmai tudással bármihez hozzá lehet és szabad nyúlni (pl Michael Jackson), közülük személyes kedvenceim Eric Harland (dob) és Avishai Cohen (trombita). A Snarky Puppy megint egy másik vonal, akik mindig meg tudnak lepni egy új és teljesen váratlan színnel, zenéjük maga az eklektika és rendkívül szórakoztató. És hát itt vannak a nemrég és a közelmúlt fantasztikus tehetségei a két Metheny sideman, Chris Potter és Ben Williams, az utánozhatatlan eleganciájú Roy Hargrove (ő sem él már sajnos). Vagy aki mindegy hogy Bach-hoz, vagy a Beatles-hez nyúl vagy a saját zenéjét játsza, Brad Mehldau. Ezúttal a Mehliana nevű pszichedelikus utazásban a nem kevésbé kitűnő Mark Guilana a partnere.

Szóval tényleg csuda dolgok vannak itten, tessék hallgatni – gyönyörködni!

e.s.t. – Seven Days Of Falling/Elevation Of Love (Live in Burghausen 2004)