Richard Bona – Kurumalete (Ten Shades Of Blues 2009)
Bonát kivétel nélkül mindig üdítő érzés hallgatni, annyira közvetlen, emberi hangon szól, hogy talál nem is lehet nem szeretni. Ezúttal mágikus hangjának, meg a hihetetlenül pontos basszusjátékának csodálattán túl az alapokat figyelgettem. A csodálatosan gazdag ütős-szintis-vokálos matériában nekem nem is a blues, hanem a nyugat-afrikai ritmusok dominálnak. Meg hát az, ahogy az építmény fel van rakva, sehol egy rés és mégis kap levegőt, meg fényt. A egészben van valami ősi és félreérthetetlen üzenet (blues). Lüktetése csupa élet, vagy talán maga az élet. De egész biztosan olyan dolog, amitől mindig jó kedvem lesz. Remélem Nektek is!
Trilok Gurtu – Law Years (the Glimpse 1996)
Chick Corea – Grandpa Blues (Tap Step 1980)
Wolfgang Muthspiel – No Blues (Vienna World 2015)
John McLauglin – Blue for L.W. (Live At The Royal Festival Hall 1989)
Marcus Miller – The Blues (Tales 2009)
Jujj, ez de király! MI is a blues, vagy milyen is blues-t játszani! Nehéz elmondani, de mindenki játssza! Van ez az összetéveszthetetlen belső lüktetés/feeling, amit mindannyian érzünk. Ezt nem lehet megtervezni, leírni, elpróbálni, csak megtörténik az emberrel, ha van bátorsága belelazulni, és hagyni hogy az ösztönök vezessenek. És persze itt van velünk Marcus Miller, meg az kőkemény basszusorientált hangzása, meg ez a nagyonis modern nu-jazzfunk megközelítés. Kell-e más? – nekem speciel ebből jöhet még 🙂
Fresu &Sosa – Old D Blues (Alma 2013)
Notes 